Székedi Ferenc

Soha ne mond azt, hogy soha. Állítólag ez a jól hangzó mondat már a tizennyolcadik századtól a diplomácia aranyszabálya, de hát olykor elhagyja az éppen civódó szerelmesek ajkát is, mint ahogyan azt is feljegyzi a James Bond filmek krónikája, hogy az egyik korai műfajteremtő alkotásnak ugyanez volt a címe.

Holnap kezdődik Budapesten az Atlétikai Világbajnokság. Miközben a sportág stadionfutás néven már az ókori görögöknél elindult évezredes útjára, addig az első atlétikai világbajnokságot mindössze negyven esztendővel ezelőtt rendezték meg Helsinkiben, majd két évre rá Párizsban megtartották az első fedettpályás atlétikai világjátékokat is.

Rég volt, valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor valaki megkérdezte tőlem: mivel az újságíró pályát választottad, kire szeretnél hasonlítani? Kis gondolkodás után rávágtam, hogy a kolozsvári Kántor Lajosra.

A Netflixnek, ennek az előfizetéses filmes online csatornának egyre több a nézője Erdélyben is. Fiatalok, középiskolások, sőt nagyobb általános iskolások kedvenc beszédtémái közé tartoznak az ott látott filmek, sorozatok. De a felnőtteknek is, hiszen amikor hazatérnek – ha nem éppen otthon vannak online munkán – szívesen bekapcsolják valamelyik okos készüléküket a telefontól a tévéig és megnéznek egy-egy olyan produkciót, amelyek nem jelentik ugyan a hetedik művészet csúcsát, de a legalsó szinteket sem.

A jónevűség nem annyira a saját eddigi színészi teljesítményéből származik, amely szintén nem lebecsülendő, hanem édesapjának a nevéből. Matt Salinger ugyanis annak a J. D. Salinger írónak a fia, akinek a Zabhegyező címen megjelent regényéért rajongott a múlt század hatvanas éveinek a magyar fiatalsága itthon, Erdélyben is.

Ezt a jegyzetet egészen biztosan nem írom meg, ha nem ugrik a szemembe egy mém – a lehető legegyszerűbben fogalmazva, egy átalakított fotó – a közösségi oldalon. A fotóval  egy már semmiképpen nem fiatal erdélyi magyar újságíró saját, oltásellenes, maszkviselés-ellenes, ki- és bejárási tilalom ellenes szövegét kisérte.

Az atombomba létrehozásáról, a Hiroshimát és Nagaszakit ért, második világháborút lezáró bombázásokról, az emberi és anyagi veszteségekről, a hosszú ideig tartó sugárártalmakról sok-sok dokumentumfilm született az évek-évtizedek folyamán. Az Oppenheimer azonban nem ilyen jellegű alkotás, hanem művészfilm, vagy ahogyan manapság skatulyázzák: dráma.

Időközben a magyarul is egyre jobban megtanuló Jan, akit jómagam Jobbágytelkén ismertem meg, nyugdíjba vonult és a vírusjárvány hullámai között eszébe jutott a kézirat, amelynek szövegét el kezdte begépelni a Mac Book-jába, majd e-mail-en átküldte nekem, azzal a megjegyzéssel, hogy nézzem át, mert úgy gondolja, hogy nagyon érdekes.

Hogy Gyergyóremetén, ebben a hatezres lélekszámú nagyközségben, a napokban leszállt az első, harminc személyes repülőgép, az egyáltalán nem véletlen. Nem Madéfalván, nem a Homoródfürdőhöz közeli Cekenden létesült az első Hargita megyei repülőtér, ahogyan néhány évvel ezelőtt a politikusok ezt oly lelkesen emlegették, hanem éppen itt és ennek meg vannak a maga jóval általánosabb előzményei.

A napokban a román miniszterelnök arról beszélt, hogy a Hidroelectrica részvényeinek a bevezetése a bukaresti értéktőzsdére megintcsak történelmi tett. Lehet, hogy gazdaságtörténeti, lehet, hogy vállalkozástörténeti, lehet, hogy energiatörténeti –hümmögtem magamban és elgondoltam, hogy mi, a közemberek, a legjobb esetben mit  is tudunk a Hidroelectricáról.

Amikor a romániai egészégügyi ellátási rendszer az ott dolgozók bármiféle áldozatos munkája ellenére recseg-ropog a koronavírus új hullámának a csapásai alatt, ugyancsak értékelendő, hogy a szegedi és a debreceni kórházak ötven súlyos beteget vesznek át, elsősorban a határszélről.

Ilyenkor ősszel, betakarításkor, a közösségi oldalakon jól megfigyelhető, hogy kisebb-nagyobb csoportokban egyre többen hirdetik eladásra, cserére saját mezőgazdasági termékeiket, még akkor is, ha árak nem nagyon kisérik ezeket a jelentkezéseket, hiszen a pénzügyőrök is ráfigyeltek az adóelkerülési lehetőségekre.