Bevallom őszintén, én amikor valamilyen szövegben a „történelmi” jelzőt hallom-olvasom, akkor megvonom a vállam.
Annyi „történelmit” hallottunk az utóbbi években-évtizedekben egy kis falu iskolájának a felújításától, egy mellékutca leaszfaltozásától egészen az RMDSZ kormányzati szerepvállalásáig, majd ennek megszűnéséig, az Erdélybe is áttelepített hun- és ősmagyar jurták körül megideológizált harci játszadozásoktól a nemzetegyesítő pálinkaversenyekig, egy-egy egy töredékében felbukkanó régészeti lelet kapcsán kialakuló szemléletváltozásoktól egészen a mesterséges intelligencia belépéséig az emberi gondolkodásvilágba, hogy amennyiben mindezek valóban történelmiek lennének, akkor napról-napra újra kellenne írnunk a történelmet, és sutba dobni mindannak a kellékeit, amit mostanig tudtunk az idők múlásáról.
A napokban a román miniszterelnök arról beszélt, hogy a Hidroelectrica részvényeinek a bevezetése a bukaresti értéktőzsdére megintcsak történelmi tett. Lehet, hogy gazdaságtörténeti, lehet, hogy vállalkozástörténeti, lehet, hogy energiatörténeti –hümmögtem magamban és elgondoltam, hogy mi, a közemberek, a legjobb esetben mit is tudunk a Hidroelectricáról.
Annyit mindent bizonnyal, hogy vízerőművekkel foglalkozik és az 1989-es rendszerváltás előtt volt egy olyan időszak, amikor a fél, vagy háromnegyed országot teleszórták gyűjtőtavakkal, többek között olyan, majdhogynem tökéletes síkságnak nevezhető domborzati formákon is, ahol egyre magasodó oldalsó védőgátakat kellett építeni, hogy csak gyűljön, egyre csak gyűljön és ne tűnjön el a víz.
Minden bizonnyal azzal is tisztában vagyunk, hogy a vaskapui vízi erőművek a Dunán nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy lakásainkban ne olvadjanak ki a hütőszekrények, de azzal már kevésbé, hogy országos szinten közel kétszáz különböző gyűjtőtó szomszédságában kellenne működnie a turbináknak ahhoz, hogy nagyobb arányban felhasználjuk azt a hidroenergetikai potenciált, amely kiválthatná az egyre ritkábban szén- , de még mindig eléggé nagy kapacítással működő hőerőműveket.
És lehet azt is tudjuk, hogy a „hidrós” eszközök közül nagyon sokan nem működnek. Vannak ahol a megkezdett gátépítések és a gyűjtőtavak feltöltése már nem fér össze az európai uniós természetvédelmi elvekkel, vannak ahol nem sikerült felújítani a gépparkot. Miközben a piacgazdaságra törekvő romániai társadalomban hiába hozták meg az energiapiac teljes liberalizását célzó döntéseket, az energiaválság és az orosz-ukrán háború megint vissszaállította az árképzésbe a kormányzati beavatkozást. A megállapított energiaplafonok ugyan jól jönnek a lakosságnak, de kevésbé a jövedelmükből fejlesztésre törekvő energetikai mammutvállalkozásoknak, köztük a Hidroelectricának, hiszen nem csupán a meghatározó hidrológiai arcélt kellenne szinten tartani, hanem újabb állásokat is elfoglalni a szél- és a napenergia piacokon is.
Szóval a tözsdetörténelmi pillanatok mögött az a szükséglet rejlik, hogy pénz kell. Akár más pénzügyi alapoktól, akár a kisembertől, aki részvényeket vásárolhat. Csakhogy ez a kisember, mifelénk, a közvetítők ellenére annyira távol áll a tőzsde és általában a pénzpiac világától, hogy nehezen tudja felmérni, megtakarításainak hol a legjobb helye: otthon a párna alatt vagy az asztalfiókban, a bankokban vagy a részvényekben.
De nemcsak neki.
Manapság a Székelyföldön például a legnagyobb tőketartalékaik alighanem a közbirtokosságoknak vannak. Akik félnek, akik tartozkodóak, akik nem akarják ezt a pénzt forgatni. Pedig valamilyen módon be kell lépni a piacgazdaságba, a vállalkozásokba és a pénzpiacokra.