Soha ne mond azt, hogy soha. Állítólag ez a jól hangzó mondat már a tizennyolcadik századtól a diplomácia aranyszabálya, de hát olykor elhagyja az éppen civódó szerelmesek ajkát is, mint ahogyan azt is feljegyzi a James Bond filmek krónikája, hogy az egyik korai műfajteremtő alkotásnak ugyanez volt a címe.
Soha ne mond azt, hogy soha. Jól emlékszem, nekem még az oly kiváló szónoki képességekkel megáldott aradi Tokay György hívta fel a figyelmemet erre a szókapcsolatra, valamikor a Romániai Magyar Demokrata Szövetség ifjúkorában, valahogyan így: a politikában soha nincs az, hogy soha.
És lámcsak mennyire igaza volt. Az egymásra hónapokon át kigyót-békát kiáltó hazai nemzeti liberális párt és a szociáldemokraták, akik akár forró szurokban és tollfürdőben is megmártogatták volna egymást, most szépen leültek a tárgyalóasztalhoz, hogy nagykoalíciós kormányt hozzanak létre, mert a haza érdeke úgy kivánja.
Igen, a haza érdeke a másik kiváló fogalom arra, hogy ezzel a ledöngölő és ellentmondást nem tűrő érvvel bármit meglehessen magyarázni. A színét ugyanúgy mint a fonákját. A feketét ugyanúgy mint a fehéret. Az éremnek egyik oldalát ugyanúgy, mint a másikat, sőt talán azt is, hogy miért nem fordul sem jobbra, sem balra, hanem megáll az élén vagy csak pörög és pörög, mindaddig, amíg az istenadta nép is belátja, hogy számunkra ez a legjobb.
Legyünk pörgösek. Jobb ez mint az ideológia, jobb ez mint bármiféle tanult vagy előregyártott értékekhez való ragaszkodás. Olyan bűvészmutatvány, amelyet ideig-óráig figyelünk, majd egyszer csak megunjuk és folytatjuk a magunk munkáját.
Ott fent, miközben miniszterelnököt keresnek, a parlamentáris vagy félelnöki köztársaságról beszélnek.
Itt lent a kétszeres-háromszoros áraktól leszünk libabőrösek.
Ott fent valamiféle politikai váltófutás szabályait próbálják megalkotni, ha valaki nem tudná megtenni az egész távot, akkor kinek és mikor adja át a stafétát.
Itt lent a vírus, az oltás, a kórház, a számlák, az oktatás, az iskolák, az egyre inkább kongó üzletek, az elszálló üzemanyagárak figyelmeztetésein ráncoljuk a homlokunk.
Ott fent elkövetkező alkotmányreformról beszélnek, mert nélküle hosszú távon ebben az országban nem lesz élet.
Itt lent, mind a mai napig, a nagy többség azt sem érti, hogy három évtized alatt az állami bürokráciából miért nem lehetett úgy lefaragni, hogy ne vigye el az ember munka-, vagy szabadidejét és félő, hogy a beigért papírnélküliség is papíron marad, ahogyan már oly sok határozattal, rendelettel, törvénnyel is ki tudja még milyen szabályozóval minderre megtanítottak.
Ott fent úgy gondolják, hogy éjt-nappá téve dolgoznak.
Itt lent nem gondolják, hanem így is tesznek.
Ezért nem roppant össze az egymást követő kormányválságok, miniszterelnök- és miniszterjelöltek, parlamenti székeket, pártszíneket váltogató képviselők és szenátorok ellenére sem a társadalom.
És itt lent ebben kell bíznunk.
Hogy bármiféle nehézségek ellenére is, önmagunkat és családunkat képesek vagyunk megtartani, megőrizni.
Válságban a politika. Válságban a kormány. Válságban az egészségügy. Válságban az oktatás. Válságban a kultúra. Válságban az energia. Válságban a környezet, válságban az éghajlat. Minden válságban, de ennek ellenére mindennapi, hétköznapi életünkbe mégis bele tudunk kapaszkodni.
Válság ide vagy oda, élünk, túlélünk. A jelennek és a jövőnek ez az a kulcsa, amelyet a kezünkben tartunk.