Hogyha valaki Szovátán keresztül tart Marosvásárhelyre, a fürdőváros szélén két irányba ágazik el az út: a Kis-Küküllő mentén célba veheti Balavásárt, esetleg már Sóváradon letér Nyárádszereda felé, ha pedig a kisebb forgalmat választja, akkor a kelet fele tartó megyei úton Nagyernyén tud becsatlakozni a hagyományos Marosmenti főútba.

Szakadát, Nyárádremete, Nyárádköszvényes, Deményháza – így sorjáznak egymásután a községek és falvak, majd ezt követően az út felkapaszkodik egy hatalmas, kissé az afrikai szavannákra emlékeztető fennsíkra, amelynek egy részét nemrég lelkes önkéntesek tölgyfacsemetékkel ültették be.

Az ereszkedés után, jobbra, hegyesszögben, egy külön út indul Székelyhodos, majd Jobbágytelke felé és néhányszáz méter után, innen balra Ehedre, egy alig több mint száz lakosú zsákfaluba lehet jutni.

A Google Maps és más digitális keresők, irányítók a román Ihod néven is jelzik a gépjárművezetőnek azt a helységet, amely korabeli feljegyzésekben még Ehéd néven is szerepelt.

Ma már minden út aszfaltozott, de amikor1990-ben, a romániai forradalom utáni első hónapokban segélyekkel erre járt a hollandiai  Maastricht melletti faluból, Eijsdenből induló küldöttség, akkor még ugyancsak volt amit cammognia a sárban-agyagban.

Jan de Witte matematika tanár, iskolaigazgató, a küldöttség egyik vezetője az évek során gyakran visszatért erre a tájra, ám Dénes Dávid, Ehed akkori plébánosa már 1991-ben kezébe nyomta azt a fekete keménytáblák közé kötött kéziratot, amelynek belső borítóján ez állt: „ Emlékül a hollandoknak, akik segítséget adtak. Ehed, 1991, IV. 26. Dénes Dávid plébános.”

Időközben a magyarul is egyre jobban megtanuló Jan, akit jómagam Jobbágytelkén ismertem meg, nyugdíjba vonult és a vírusjárvány hullámai között eszébe jutott a kézirat, amelynek szövegét el kezdte begépelni a Mac Book-jába, majd e-mail-en átküldte nekem, azzal a megjegyzéssel, hogy nézzem át, mert úgy gondolja, hogy nagyon érdekes.

Igen, az volt. Több mint érdekes. Kordokumentum és szenvedéskrónika. Az 1921-ben Gyergyóújfaluban született és 2001-ben Gyergyószentmiklóson elhunyt Dénes Dávidot  ugyanis harminchat évesen, a Retyezát alatti Hátszeg plébánosaként a múlt század ötvenes éveiben húsz évnyi börtönre itélték a Szoboszlai-perben, és börtönemlékeiben úgymond belülről írja le mindazt, amit a történészek az utóbbi években leginkább a katonai törvényszékek és a belügyminisztérium, az állambiztonság irataiból feltártak. Arad, Temesvár, Zsilava, a Duna-delta, Botoşani, Szamosújvár – így, ezeken a helyeken követik egymást a ma is megrázó börtönemlékek, egy különleges fejezete annak az 1956-os magyarországi forradalommal és szabadságharccal kapcsolatos erdélyi emlékeknek, amelyekre a volt politikai foglyok, Erdély még élő mártírjai, ezekben a napokban több településen is visszatekintenek.

Dénes Dávid, amint soraiban többször is megjegyzi, szerette volna betonba öntetni és templomtoronyba zárni a kéziratát, hogy így őrizze meg a  jövőnek. De mivel jómagam nem értek a kőművességhez, de a szerkesztéshez annál inkább, úgy gondolom, hogy rövid távon megtaláljuk a megjelenés feltételeit, és így az olvasók, a jelen és a jövő  nemzedékeinek emlékezetében még inkább élővé és maradandóvá válik mindaz, amit el akart mondani, meg akart őrizni. Egy olyan kor tanúságtételeként, amely remélhetőleg soha nem tér vissza.