Holnap kezdődik Budapesten az Atlétikai Világbajnokság. Miközben a sportág stadionfutás néven már az ókori görögöknél elindult évezredes útjára, addig az első atlétikai világbajnokságot mindössze negyven esztendővel ezelőtt rendezték meg Helsinkiben, majd két évre rá Párizsban megtartották az első fedettpályás atlétikai világjátékokat is. Hogyha sportágakra bontjuk, akkor az atlétika olyannyira nem is bonyolult, hiszen voltaképpen futó, gyalogló, ugró és valamilyen tárggyal kapcsolatos dobó, lökő, vagy hajító sportágakat tartalmaz, ám ha mindezt aprópénzre váltjuk, akkor ugyancsak összetett világversenyek bontakoznak ki a távolságok, a stílusok, a célok függvényében, nem is beszélve arról, hogy menetközben több összetett, kombinációs próba is megszületett.
Mindezekről azonban bőven hallunk-látunk majd az elkövetkező napokban, hiszen Magyarország fővárosában több mint kettőszáz ország képviseletében több mint kettőezer atléta indul, hogy nem csak egymással, hanem akár a másodpercek töredékeivel és centiméterekkel, milliméterekkel küzdjön meg. Ilyenkor alighanem megint gyakran előtérbe kerülnek hírneves hazai atlétáink nevei is, a sokszoros világcsúcstartó magasugró Balázs Jolán, a hosszútávfutó Szabó Gabi, a diszkoszvető Lia Manoliu, a gerelyhajító Mihaela Peneş és így tovább. Amiről viszont jóval többet kellenne beszélni és nem csak az elkövetkező napokban, hetekben és években az éppen a sportágak királynőjének nevezett hazai atlétika sorsa.
Nem csupán egykori iskolatársaim, hanem a rákövetkező nemzedékek is még jól emlékezhetnek: valamikor a korabeli sportpályákon, legyenek akár a focipályákat körülölelő salakgyűrűk vagy egyszerűen szabad, fűves területek meg voltak jelölve a különböző hosszúságú futótávok, homokkal feltöltött és egész évben jól karbantartott ugrógödröket képeztek ki, a magasugrások tartóléceit rendszeres kicipelték a szabadtéri testnevelés órákra, akárcsak a diszkoszok korongjait vagy a lökésre alkalmas súlyokat, sőt még gerelyeket is fabrikáltak, ha éppen mutatóba nem érkezett legalább egy-egy szabványméretű.
Egyszóval az atlétika önálló része volt a testnevelés óráknak, ha úgy tetszik, fontos fejezetét jelentette a mozgáskultúrának, az izomzat harmonikus fejlesztésének, amely azonban azóta eltűnt. Csupán egyetlen száma, a futás maradt meg és változott olykor tömegméretűvé, ha úgy tetszik divatjelenséggé és azzal nincs is semmi baj, de azzal már annál inkább, hogy más sportágak az alapoknál már egész egyszerűen nem léteznek. Ma a kisméretű, műfűves focipályák korát éljük, még olyan falvakon is, ahol néhányszáz házat sok hektárnyi üres terület vesz körül, a futó- és ugrószámokat akkor említik, ha valaki medvével találkozik, a dobószámok pedig csak akkor jelentkeznek, ha sörösdobozokkal kell célbadobni vagy éppen a falu- és városnapok klasszikus dalai szerint ezeket kell ide- vagy oda lökdösni.
A világ más tájain ez nem éppen így van, jó példa erre, ha megnézzük a világcsúcsok és érmek megoszlását a különböző országokban. A szomszédságunkban most induló világverseny, a sorozatos tévéközvetítések talán rádöbbentenek arra, hogy mifelénk is érdemes lenne újra ráfigyelni az atlétikára és valamiképpen újra bevinni a gyermekek, a fiatalok életébe.
Persze, nem megy ez máról-holnapra, de hosszú távra tervező céltudatos sport- és oktatáspolitikával nem is lehetetlen.