Nem tudom, hány helyen vetítették Romániában, egyidőben a világprömierrel, az Oppenheimer című filmet, de tény, hogy Csíkszereda közöttük volt. A napokban az egyetlen mozi akkor is megtelt, amikor eredeti, angol hangon, román felirattal pörgött Christopher Nolan alkotása és akkor is, amikor magyar szinkronban. Valószínű, előzetes olvasmányok alapján még a fiatalok is ráéreztek arra, hogy nem kell megvárni, amíg kisebb-nagyobb képernyőkön lehet megtekinteni az idei év egyik szenzációját, hanem a zene, a hang- és fényhatások, a kiváló színészi játék miatt a széles vetítővászon és a vetítési csúcstechnológia az igazi. Mert ugyan klasszikus eszközökkel készült az atombomba atyjának életútját bemutató film, hiszen egyáltalán nem használták a manapság oly gyakori CGI-t, azaz kompjúterrel alkotott vagy módosított képeket, mégis olyan remek, közönségvonzó alkotás kerekedett ki belőle, amely szinte bizonyosan bevonul a filmtörténetbe.
Az atombomba létrehozásáról, a Hiroshimát és Nagaszakit ért, második világháborút lezáró bombázásokról, az emberi és anyagi veszteségekről, a hosszú ideig tartó sugárártalmakról sok-sok dokumentumfilm született az évek-évtizedek folyamán. Az Oppenheimer azonban nem ilyen jellegű alkotás, hanem művészfilm, vagy ahogyan manapság skatulyázzák: dráma. Egy tudós személyes életútja, hangvétele felöl közelíti meg az egész emberiséget érintő témát, talán ez is a titka a sikernek. Hiszen közelebb hozza a múlt század negyvenes–ötvenes éveit azokhoz is, akiknek vannak atomfizikai és kvantummechanikai ismereteik, akik hallottak már Einsteinról, Niels Bohr-ról, Szilárd Leóról, Heisenbergről, Teller Edéről és más neves fizikusokról, a Manhattan tervről, vagy éppen arról a Mc-Carthy-korszakról, amikor mindenütt kémeket kerestek az Egyesült Államokban. De azokhoz a fiatalokhoz is szól, akik számára a legjobb esetben mindezek az események a tankönyvek néhány mondataiban szerepelnek. Méghozzá az idősíkok jól megkomponált változtatásával, a színes és fekete-fehér képsorok minderre alapozódó ötvöződésével, a lényeget tömörítő, de mégis mindig nagyon természetesnek ható párbeszédekkel, az apró részleteiben is mindvégig izgalmasan pergő cselekménnyel és mindenekelőtt azzal a parádés színészi játékkal, amelyekre ismert világsztárok között találták meg a legmegfelelőbb karaktereket. És közben számukra, a fiatalok számára is világossá válik: hogyan indult el, mit jelentett és mind a mai napig mit jelent a nukleáris fegyverkezési verseny, miért születtek meg a korlátozó nemzetközi egyezmények és milyen veszélyeket rejt magában, ha ezeket napjainkban egész egyszerűen megpróbálják felrúgni. És mindemellett ott rejlik a filmben a tudós, a gondolkodó ember dilemmája, hogy munkájával, eredményeivel, felhasználhatóságukkal jót vagy rosszat tesz az embernek, az emberiségnek, és így hoz közelképbe olyan erkölcsi-filozófiai alapkérdéseket, amelyek az emberi létezés és a hit, az egyén és a közösség, a szűkebb és a tágabb világ összefüggéseit boncolgatják.
És teszi mindezt olyan értelemre és érzelemre ható művészi eszközökkel, amelyek megérintik azt is, aki mondjuk a világegyetem létezéséhez kapcsolodó fekete lyukak asztrofizikájából doktorált és azt is, aki mobiltelefonján órák hosszat fecseg hétköznapi témákról.
Ezért kiváló film az Oppenheimer. Nézzük meg, hogyha valahol találkozunk vele. És – mindenekelőtt moziban.