Rég volt, valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor valaki megkérdezte tőlem: mivel az újságíró pályát választottad, kire szeretnél hasonlítani? Kis gondolkodás után rávágtam, hogy a kolozsvári Kántor Lajosra. És meg is magyaráztam, hogy miért. Amikor nekem, napilap-író újdondásznak, reggeltől-estig kellett rohangálnom, hogy szerkesztőségi megbizatásoknak eleget téve a csőrepedésektől a park-gondozásig, a jégkorongtól a legújabb filmekig, a szeméthordástól a falusi könyvtárig mindenről írjak, akkor Kántor egy havilapnál dolgozott, a Korunknál, csak irodalomról és művészetekről írhatott, méghozzá egy hónap alatt egyetlen cikket.
Paradicsomi állapotoknak tűntek ezek egy napilap taposómalmában éjjel és nappal gyötrődő újságíró számára, aki nem hogy nem merülhetett el egy témában, hanem egyik napról a másikra, nem ritkán pedig egyik óráról a másikra át kellett állítania gondolkodását, használt szókészletét és érvrendszerét. Amikor pedig Kántor külföldre utazhatott, kiállításokról és színházi előadásokról írhatott, akkor még inkább irigykedtem rá: îme, egy erdélyi magyar értelmiségi, akinek megadatott, hogy kihasználja a Romániában is legalább résnyire megnyiló világ lehetőségeit és megintcsak arról írjon, ami a legközelebb áll szívéhez.
Ezt a kis történetet soha nem említettem, még akkor sem, amikor 2012-ben a Kriterion Alapítvány megbízott azzal, hogy a Kriterion Koszorú átadásánál röviden foglaljam össze munkásságát. Persze, már a megnevezéssel is bajban voltam. Irodalomtörténész? Műkritikus? Szerkesztő? Publicista? Politikus? Intézményalapító? Vagy összefoglalva: neves romániai magyar közéleti személyiség? Végülis a kuratórium döntéséről azt írtam: „A testület a kitüntetettnek azt az európai nyitottságú, több évtizedes irodalomtörténeti, irodalomkritikai, publicisztikai, szerkesztői, műkritikusi és művészetszervezői munkásságát értékelte, amellyel az erdélyi magyarság szellemi értékeit gazdagító könyvek, lexikonok, monográfiák, publicisztikai kötetek és tanulmányok egész sorát jelentette meg, ugyanakkor kitartó és eredményes tevékenységét folytatott a Korunk folyóirat és a körülötte kialakított szellemi alkotó műhelyek fenntartásában, gazdagításában.”
A Domokos Géza alapította Kriterion Koszorút két év múlva Kántor Lajos az alapítóról írt könyvvel viszonozta, megírva kettőjük életének legfontosabb, mintegy fél évszázados időtartamra kiterjedő találkozópontjait, személyes visszaemlékezésekre, levelekre, illetve azokra a dokumentumokra támaszkodva, amelyek időközben a Kriterion Kiadó igazgatójának és az RMDSZ alapító elnökének a hagyatékából a kolozsvári Szabédi-házba kerültek. Olyan alapmunka ez, amelyből egyértelműen kiderül: a korabeli romániai viszonyok között a sok tekintetben jelentős előnyökkel is járó tisztségek, az eszmék és téveszmék útvesztőiben való eligazodások soha nem voltak kockázatmentesek.
A holnap megnyiló Kolozsvári Magyar Napokon kiállítással emlékeznek a 2017-ben, nyolcvan éves korában elhunyt Kántor Lajosra. A képzőművészeti gyűjteményét őrző Erdélyi Művelődési Központ mutat be értékes válogatást, és nem kétséges, hogy sok szó esik még szerepéről, életművéről az erdélyi magyarság legújabb kori történelmében.