Sarány István

Az országot járva, azt tapasztalhatjuk – főként az erdélyi nagyvárosok környékén – hogy egyre-másra emelkednek ki a földből az újabb és újabb ipari létesítmények. Gyorsan és látványosan építkeznek, korszerű anyagokat és technológiákat használva. Az építkezés jelzi, hogy él és működik a gazdaság, gyarapodnak a vállalkozások, és a munkavállalóknak számos lehetőségük kínálkozik arra, hogy megkeressék a mindennapit. A statisztikákat böngészve az is kiderül, hogy a kereset tekintetében is jól állnak ezeknek a városoknak a lakói.

Érdekes számadatokat hozott nyilvánosságra a statisztikai hivatal az idegenforgalommal kapcsolatban. A számsorok szerint – amelyeket átvettek a hírügynökségek, hírportálok is – országos szinten az év első negyedében 5,8 százalékkal 2,3 millióra nőtt a turisták száma. Ezen belül viszont 7,7 százalékkal, azaz 443 900-ra csökkent a külföldiek száma, így értelemszerűen növekedett a belföldieké: 9,7 százalékkal, azaz közel 1,9 millióra.

Minap hallottam a rádióban egy remek műsort a hazai fesztivál-turizmusról. Fiatal bukaresti idegenforgalmi szakembert szólaltatott meg a riporter. Az interjúalany elmondta, hogy meredeken ívelnek felfelé a fesztivál-ipar mutatói – mind a rendezvények számát, mind azok látogatottságát, mind a bevételeket tekintve. S ha nem csalódok, azt mondta, hogy ez az iparág idén már 600 millió eurós forgalmat jegyzett.

Április 24-én volt a kereszténység egyik legnépszerűbb katonaszentjének, Szent Györgynek az ünnepe. A Szent György-legenda az egyik legszebb példázata annak a meggyőződésnek, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, legyőzve a gonoszt. A keresztény világban ez a nap a tavasz kezdetét jelzi, s az analógiát követve a tavasz is a győzelmet jelképezi a hideg felett, életre kel az alvó természet. Ezen a napon volt még nem is olyan régen az első kihajtás, s ezen a napon került szegre a téli cipő.

A hét végét újságíró kollégák, barátok társaságában töltöttem Törökkanizsán. Volt szerencsém részt venni idén is a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete által szervezett riporttáborban. Vajdasági barátaink kétévente szervezik meg a tábort, s eleddig annak minden kiadására a szervezet tagjain kívül Magyarországon és az utódállamokban tevékenykedő magyar újságírókat is meghívtak.

Minap meccsen jártam. Ültem az udvarhelyi Rákóczi Centerben a lelátón és szurkoltam. Nagyobbik fiam játszott a barátai által alakított floorballcsapatban és éppen az országos bajnokság utolsó mérkőzéseit vívták. Az egyik meccsen az ellenfél csapatában barátaink fia is kergette a labdát, így mindkét csapatnak szurkoltam – bár szívem inkább a fiam csapatához húzott.

Harminc évvel ezelőtt jártam először Bálványoson újságíróként. Zöldfülű újságíróként csöppentem bele a szintén újságírói pályájuk elején álló, no meg politikai karrierjük kezdetén levő fiatalok társaságába. A szállás a kempingben volt, a szervezők egy része és a külföldi vendégek a pár kilométerre lévő szállodában szálltak meg – akkor még tüdőszanatóriumként emlegették a létesítményt a hely ismerői.

Mikor gyermekkoromban édesanyám elengedett valahová – vagy később suhancként már mentem magamtól, csak éppen bejelentési kötelezettségem volt elmenetelem helyét és célját, valamint érkezésem időpontját tekintve –, mindig azzal vált el tőlem, hogy „Aztán a híred ne érjen haza előtted!”. Ebben a felszólításban benne volt az is, hogy nehogy valami rosszat, meg nem engedettet, netán tiltottat elkövessek; de benne volt az anyai féltés is: nehogy valami bajom essen, s annak a híre megelőzzön.

Túl vagyunk a sok billegésen-ballagáson, a lakodalomnyi billegési és ballagási ebéden, a cigánykasszaként működő ajándékozáson. S túl vagyunk a kisérettséginek becézett záróvizsgák izgalmain, már csak a számítógépes elosztás – amolyan lottósorsolás – eredményét kell megvárni. Azt, hogy mit dob ki a gép.