Sarány István

Sok mindent nem értek, ami napjaink közéletében történik mioritikus hazánkban. Avagy nagyon is értem miről van szó, de nehéz elhinnem, még nehezebb elfogadnom. Minap Zsibón jártam. Azelőtt nem sokkal olvastam a sajtóhírt, hogy többszöri és többrendbeli pereskedés után sem kapta vissza az örökös a kastélyhoz tartozó parkot.

Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt.

Gyakran elérhetetlennek bizonyulnak a karnyújtásnyira lévő dolgok. Több, mint húsz évig jártunk át évente legalább kétszer-háromszor Harinán, s mindannyiszor megcsodáltuk a lassan, de biztosan – és végérvényesen – arculatot váltó falu fölött magasodó, kéttornyú evangélikus templomot. S megannyiszor el is mondtuk, hogy egyszer meg kellene állnunk, s megnézzük azt az építészeti gyönyörűséget.

Minap roppant érdekes beszélgetésen vettem részt művészeti intézmények, közművelődési szakemberek és a művelődési élet finanszírozásában felelősséggel bíró szakpolitikusok társaságában. A figyelmemet egy kettős kérdés ragadta meg különösképpen: mi a célja, a szerepe a kultúrának, illetve milyen jellegű kulturális tevékenységet szabad és kell finanszírozni közpénzből?

A koronavírus-járvány tükröt tartott – és tart mindmáig – társadalmunknak. S a tükörben látott kép nem feltétlenül kedvező ránk, a társadalom tagjaira nézve. De mit láthatunk ebben a tükörben?

Szeretünk mindent számszerűsíteni. Szeretünk mindent mérni, összehasonlítani. Mostanában, tanévzárás után, záróvizsgák teltén, érettségi és középiskolai felvételi múltán az iskolákat hasonlítgatjuk össze. S máris megszületnek a különböző szempontok szerint összeállított rangsorok, megbélyegző megfogalmazású anyagok.

Évekkel ezelőtt több alkalommal is megfogalmaztam jegyzeteimben, hogy nem tartom helyénvalónak a parádés ballagási ünnepségek és lakodalomnak is beillő, olykor anyagi lehetőségeinket meghaladó ajándékozással egybekötött ballagási ebédek megszervezését – ahhoz, hogy pár hét múlva az ünnepelt, a búcsúztatott, a megajándékozott, a „Nagybetűs Élet…” tartalmú példabeszédekkel traktált fiatal elbukjon az érettségi vizsgán. Vagy stílusosabban szólva: elhasaljon annak a bizonyos Nagybetűs Életnek az első nagyobb megmérettetésén, próbatételén.

Kádár Jánosnak tulajdonítják a címül írt kijelentés fordítottját: Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondván, hogy visszájára fordította a Rákosi-korszakban dívó Aki nincs velünk, az ellenünk van mondatot. S abban az időszakban, a proletárdiktatúra korában ez nem egy egyszerű kijelentés volt, hanem politikai véleménynyilvánítás, és egyben felhívás, parancs az osztályellenséggel való leszámolásra, a hivatalos kurzusba való betagolódásra.

Hosszas bizonytalankodás, kapkodás után tegnap elkezdődtek a nyolcadikosok tudásszintjét felmérő országos vizsgák. A hazai magyar nyelvű médiában nevezik azt kisérettséginek, képességvizsgának – nem összetévesztendő a művészeti, sport-, felekezeti vagy katonai oktatásban való részvételt megelőző alkalmassági vizsgával –, de nevezik záróvizsgának is.

Olvasom a hírekben, hogy van egy derülátó meg egy borúlátó forgatókönyv, ami az autópálya-építést illeti. Derűs hangulatában lehetett, aki a derűlátóbb változatot megfogalmazta, ugyanis nagyon viccesen hangzik: idén 50 kilométer készülhet el. A borúlátó jóslat is ugyanilyen vicces, ugyanis 25 kilométer befejezését saccolja.

Kétségtelenül, a hétvége kiemelkedő eseménye a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat volt. Furcsára sikeredett a koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében hozott korlátozások miatt: elmaradtak a gyalogosan érkező keresztalják, elmaradtak a tömegesen, autóbusszal érkező szervezett zarándokcsoportok, elmaradtak az immár intézményesült zarándokvonatok, elmaradt az ilyenkor szokásos vendégjárás a környéken lakóknál.