Vasárnap a magyar szórvány napja volt. A sajtót olvasgatva megállapíthatjuk, hogy nem sok szót pazaroltak a kollégák a téma kapcsán, Bethlen Gábor fejedelem marosvásárhelyi szobrának avatóünnepsége kapcsán – mintegy mellékes elemként – jelent meg a tudósításokban, hogy november 15-e, a fejedelem születésnapja egyben a magyar szórvány napja. Erdélyben 2011 óta ünnepeljük ezt a napot az RMDSZ nagyváradi kongresszusa által elfogadott határozat alapján, a magyar Országgyűlés a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma javaslatára 2015-ben nyilvánította november 15-ét, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem születésének és halálának napját a magyar szórvány napjává. Az ünnep célja egyértelmű: felhívni a közvélemény figyelmét a szórványban élő magyar közösségekre, azok mindennapjaira, örömeire és gondjaira, megmaradásáért végzett munkájára, szükségleteire.
Mint a vonatkozó magyar jogszabály indoklása leszögezi, az anyaország határain kívül tömbben, kisebbségben és szórványban élő magyarok sajátos gondokkal küszködnek, és közülük leginkább a szórványban élők veszélyeztetettek.
Hogy mit értünk szórványon? Az olyan helyben – tehát nem migráció következtében – kisebbséggé vált, összefüggő területi kapcsolattal nem rendelkező kisebbséget, amely idegen nyelvi környezetben él a Kárpát-medencében és Moldvában, és az asszimiláció következtében fokozatosan veszít tömbszerűségéből.
Számomra érthetetlen módon a székelyföldi közvélemény vajmi kevés figyelmet szentel a kérdésnek, mintha nem vennénk tudomást arról, hogy például egy-egy nagyvárosi szórványban több magyar ember él, mint egy-egy székelyföldi – általunk nagynak hitt vagy tudott városban, netán kettőben. Hogy csak pár példát említsünk: Temesvár magyarsága a város lakosságának alig 7 százalékát adja, de ez a szám magasabb, mint Gyergyószentmiklós lakosságáé; Kolozsváron a magyarság számaránya 15 százalék, de szám szerint több magyar él a kincses városban, mint Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron együttvéve; a brassói magyarság számaránya nem éri el a hét százalékot, te a közösség több tagot számlál, mint Kézdivásárhely lakossága; sőt, Nagyszebennek a város lakosságának nem egészen másfél százalékát kitevő magyarsága szinte Tusnádfürdő magyar lakosságának kétszerese. Ezek a népes közösségek azonban feloldódnak a túlnyomó többség tengerében – de számos jó és követendő példát szolgáltatnak arra, hogy miként lehet megtartani az intézményeket, élettel megtölteni a templomokat, oktatási intézményeket, közösségi helyeket. Mindezek dacára a gondok megvannak, s egyre súlyosbodnak az asszimiláció, az elvándorlás, az elöregedés következtében.