Sarány István

Holnap ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Köztudott – de mégsem árt emlékeztetni rá –, hogy Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én keltezte Csekén a Himnusz kéziratát. Magyarországon 1989-től tartják ezt a napot, megrendezésének ötlete Fasang Árpád zongoraművésztől származik, még 1985-ből. Az ünnepet első alkalommal a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi felhívására válaszolva szervezték meg 1989. január 22-én.

Karácsonyra kaptam ajándékba Bánffy Miklós két kötetét. A Polis Kiadó gondozásában megjelent sorozat része a két könyv. Az egyik – az Emlékezések. Irodalmi és művészeti írások című – nemcsak olvastatta magát érdekes tartalma és lenyűgöző stílusa révén, hanem elgondolkodtatott. A magunk bírálata című, nyúlfarknyi írás összefoglalja mindazokat az okokat, amelyek például háromkötetes Erdély-trilógiája megírásához vezettek.

Péntekenként Székedi Ferenc rádiójegyzetét hallgathatják a rádióhallgatók ezen a hullámhosszon. Jegyzetíró kollégánk hétfőn, vízkereszt napján ünnepelte 75. születésnapját. Valószínű, sokan tudják róla, hogy Székedi Ferenc számára az örökös kiindulópont, az origó Zsögöd. Az a csíkszeredai városrész, amely a legkésőbb vált a város részévé: 1930-ben csatolták a csíki megyeszékhelyhez. Tehát erős identitással rendelkező városrészről van szó, így értelemszerűen lakói is erős helyi identitással rendelkeznek.

Hirtelen ment el, alig volt 51 esztendős. Fiatalabb volt mint én most. Amikor megismertem idősnek tűnt számomra. A laphoz huszonvalahány évesen kerültem, egyedül voltam az akkor ridegnek tűnő Csíkszeredában, s a helyiek a nem csiki hangsúlyomon mosolyogtak. Ugyanúgy mint mikor első osztályos koromban, hévízi iskolánkban megjelent két új osztálytársunk.

Ki lőtt ránk? Kire lőttünk? Íme, két kérdés, amire harminc év távlatából sem kaptam választ. Úgy adta a sors, hogy 1989. december végének eseményeit sorkatonaként értem meg. Mint sok más sorkatonát, minket is kivezényeltek védeni… nem tudom mit. Bizonyára a repülőteret Nagyszebenben, ugyanis annak a szélén, egy kis barakkban kellett meghúznunk magunkat – mikor éppen nem voltunk a lövészárokban, nem teljesítettünk őrszolgálatot.

A hét végén két háromszéki kastélyt kerestünk fel népes újságírócsapattal. Árkoson maga a tulajdonos, Jankovich-Bésán Elemér gróf fogadott, aki megmutatta a családi kápolnát és végigkalauzolt a hatalmas kastélyon. Elégtétellel közölte, hogy sikerült megfékeznie a kápolna beázását, önerőből javította meg az időviselte tetőt. Utána a kastélyon kalauzolt végig.

Már a tél sem az igazi, de a medve sem a régi – sóhajtanék fel, ha amolyan felsóhajtozó fajta lennék. Ugyanis történt, hogy tegnap késő délután-kora este ültem a szerkesztőségi asztalomnál, a képernyőt bámulva elmerültem egy kézirat rejtelmeinek megfejtésében, mikor megszólalt a telefonom. Artikulálatlan hangokat adott ki az okos jószág, rezgett, villogott és vinnyogott: minden áron magára akarta hívni a figyelmet.

György Attila – akkor pályakezdő szerkesztő, ma már József Attila-díjas író – adta Daczó Katalin beszélgetés-sorozatának a Megyecsinálók címet. Telitalálat volt a címadás, ugyanis az eredetileg a Csíki TV számára készült interjú-sorozatban a szerkesztő-riporter az 1968-as csíkszeredai utcai megmozdulások főszereplőit kereste fel és szólaltatta meg. Olyan embereket, akik különböző megfontolásból nem értettek egyet azzal, hogy a Maros Magyar Autonóm Tartomány – és általában a szovjet típusú tartományi és rajoni rendszer – megszűntetése után alakuló székely megyének ne Csíkszereda legyen a székvárosa.

Rég nem lehetett ennyi indulatot tapasztalni a közösségi médiában az államfőválasztás kapcsán, főként ami az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor szövetségi elnök választási részvételét illeti. A nethuszárok, az inkognitóban, álnév alatt beírogató megmondóemberek mindent kifogásoltak, s annak az ellenkezőjét is. A legtöbb vitát azonban a voksolás napján a magyar többségű, vagy számottevő magyar közösséggel rendelkező megyék választási részvételi aránya generálta, az „ugyemegmondtam” kommentelők igazolódni vélték teóriájukat, miszerint fölösleges volt a részvétel; vagy nem jó a jelölt; gyenge a mozgósítás; vagy hogy nem a mi választásunk ez.

Hol a nővéremék korosztályára mondták, hogy áldozati nemzedék, hol a miénkre. S utánunk még sok más nemzedékre. Mindig került valami rendkívüli dolog, ami áldozativá – vagy ha azzá nem is, de legalább kísérletivé – tett egy nemzedéket. A kilencvenes évek elején, amikor divatba jött a Magyarországon való munkakeresés, a székelyföldi fiatalok tömegével kerekedtek fel, hogy a szebb jövő reményében az anyaországban próbáljanak szerencsét. Akkora volt a mozgás, hogy a vendégmunkások utaztatására szakosodott vállalkozások, fuvarozó cégek alakultak Székelyföld-szerte, ezek egy része még ma is működik.