Ezerkilencszáz nyolcvankilencben volt, akkor is december 22-e volt. Sorkatona voltam, aznapra rendeltek vissza eltávozásról mindannyiunkat a medgyesi egységbe. A tisztek suttogva kérdezgették – főleg a magyar fiúkat – mi történt, miért lehet az a nagy készültség. A magyar nyelvű rádióadókból származó információk alapján tudtuk, hogy Temesváron történt valami az elmúlt napokban, hogy a katonaság a polgári lakosságra lőtt, de ennél többet nem igazán hallottunk mi sem. A tisztek kérdéseire meg nem mertünk válaszolni, nem tudván, hogy valóban csak érdeklődnek, vagy provokálni akarnak. Aztán nem sok időnk volt találgatásokba bocsátkozni, mert a kaszárnya udvarán lévő hangszórók sugározni kezdték Ceausescu utolsó beszédét, amelyben a maga szemszögéből beszámolt a temesvári történésekről, s amelyen aztán elszabadult a pokol: a pártfőtitkári szólamokat bekiabálások vagy füttykoncert szakította meg. Azt csak később tudtuk meg – tévénk ugye nem volt –, hogy a diktátor és felesége helikopterrel menekült a központi bizottság épülete tetejéről. Minket összetereltek, téli ruhát, fegyvert és töméntelen mennyiségű éles lőszert osztottak nekünk, teherautókra pakoltak és vittek… a semmibe. Félelmetes volt a Medgyestől Szebenig tartó út, tisztjeink attól tartottak – jobban mondva rettegtek –, hogy támadás éri gépkocsioszlopunkat. Rettegésük természetesen ránk is ragadt, néma csendben töltöttük el az órányi, másfélórányi utat. Szebenben aztán az események felgyorsultak, a következő két hét lövészárokban telt. Lőttek ránk, s mi is lőttünk valakikre. Ma sem tudom, hogy kik lövöldöztek felénk, s mi kire lőttünk, annyit tudok csupán, hogy bajtársam, egyetemi kollégám acélsisakját kilyukasztotta egy golyó… Ő szerencsére horzsolás nélkül megúszta az esetet.
Azóta harmincegy esztendő telt el, felnőtt több nemzedék. Már gyermekeik vannak azoknak is, akik a rendszerváltás utáni első években születtek. Ezek a harmincasok, de akár a diktatúra utolsó éveit megélt negyvenesek vajmi keveset tudnak a 89 előtti időszakról. A mi emlékeink, beszámolóink, illetve a történelemórán tanultak összemosódnak a mi nagyapáinktól hallott háborús, fogságbeli emlékekkel, olyannyira valószerűtlennek és hihetetlennek tűnnek, hogy az új rendszerben szocializálódott fiatalok csak legyintenek hallatukon, felét mesének vélik.
Az elmúlt 31 esztendőben sok minden megváltozott. Ezt bizton állítom még akkor is, ha sokan hajlamosak kijelenteni, hogy semmi nem változott, ugyanaz a kommunista mentalitás él most is, mint a rendszerváltás előtt. Lehet, hogy van valami ebben a megállapításban, de nem kommunista mentalitásról, – általában nem elvekről – van szó, hanem a hatalomhoz való ragaszkodásról. Az akkori nómenklatúra már kivénhedt, fiatalabb tagjai is közelítenek lassan a nyugdíjkorhatárhoz, de gyermekeik átvették helyüket vagy a gazdasági életben szereztek pozíciókat. De ugyanezt tették a rendszerváltás után polcra kerültek gyermekei is, a hatalom logikáját követve. Mindettől függetlenül jó is történt velünk. Többek között megélhettük a szabadság érzetét. Azt. hogy lehet szabadon beszélni, írni, információkhoz jutni. Lehet szabadon utazni – egyre több jóhelyre. Szabadon megélhetjük nemzeti hovatartozásunkat, nyelvünket, kultúránkat. Szabadon megválaszthatjuk lakóhelyünket. Szabad nekünk megszerezni nagyszüleink, szüleink nem jószántukból elveszített magyar állampolgárságát.
No meg szabad nekünk részt venni a nagypolitikában is. A rendszerváltás után az első magyar miniszterek egyike, az első csíki miniszter Hajdu Gábor ügyvéd lett, aki az egészségügyi tárcát vezette és ha emlékezetem nem csal, kormányfőhelyettes is volt. Akkoriban csodaszámba ment számunkra, hogy magyar ember kerülhet ilyen magas polcra – s nem csupán díszmagyarként, mint a rendszerváltás előtti időszakban. Utána több kormányban is kaptak szerepet, tisztséget a magyar politikusok. Most alakul az újabb kormány, s a dolgok eddigi állása szerint a kabinetnek a magyar érdekvédelmi és közképviseleti szervezet által delegált tagjai is lesznek. A csíkiaknak külön elégtétel, hogy a négy miniszterjelöltből három csíki.
Harmincegy évvel ezelőtt reményekkel telten követtük a sorsdöntő eseményeket. A remény még mindig él bennünk…