Vélemény

Tőlünk függ, hogy az lesz-e, vagy sem. A hatalmi önzés gyümölcse. S ennek előbb vagy utóbb megisszuk a levét. Hatalmi önzés érvényesült a második világháború idején is, amikor Amerika nem a fasizmus leveréséért vagy az Európában élő zsidók megmentéséért szállt harcba, hanem azért, hogy a németek és a japánok legyőzésével nagyobb hatalomra – erősebb pozícióra tegyen szert világszerte.

Vasárnap szomorú évforduló volt: 34 éve következett be a csernobili atomkatasztrófa. A balesetről később szereztünk tudomást – s nem csak mi, akik annak idején szűrt híreket kaptunk, hanem a nyugati demokrációkban élők is.

A korona-vírus az utóbbi időben szinte már elfeledtette velünk a környezeti válságot. A jelenség érthető, hiszen a környezeti válságtól eltérően a járványban mindannyian közvetlenül érintettek vagyunk, vagy mi, vagy legközelebbi hozzátartozóink. És ez a járvány egyetlen korábbihoz sem hasonlítható. Nem ismerjük természetét, lefutását, következményeit.

Két héttel ezelőtt arról beszéltem a Bukaresti Rádió hallgatóinak, hogy Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbiráló zsüriben .

Vasárnap, ortodox húsvétkor gondoltam először arra, mi lenne, ha többé nem találkozhatnék a családommal, barátaimmal. Remélem, túlélik a történelmi megpróbáltatásokat. Albert Camus Pestis című regénye pontosan leírja a járvány kérlelhetetlenségét, és hogy lelkileg tulajdonképpen lehetetlen felkészülni a fokozatosságra, a remények, tervek lassú szertefoszlására.

Az utóbbi napok eseményeit figyelve merült fel bennem a kérdés: milyen is ez az állapot, amelyikben vagyunk? Hivatalosan: sürgősségi állapot. Más szóval: szükségállapot. Vagyis otthon kell ülnünk, s be kell fognunk a szánkat – különben még anyagiakban is ráfizetünk. Nem csak a közérzetünket viseli meg ez a helyzet – amelyet választottjaink alakítottak ki.

A karantén, a bezártság a szörnyű szóval szociális távolságtartásnak nevezett elkülönülés újból előtérbe hozta az online tér használatának kérdését, rávilágítva arra, hogy a hatóságok ebbe az irányba is tudnak lépni, akár határozottan is, ha némi kényszerítő hatást tapasztalnak.

A felvilágosodás meghatározó jelentőségű filozófusai szinte kivétel nélkül megbélyegezték az úgynevezett előítéleteket. Immanuel Kant „Mi a felvilágosodás?” című tanulmánya ennek az attitűdnek egyik jellegzetes kifejeződése. Kant úgy vélte, hogy az előítéletek másoktól átvett, átgondolatlan vélekedések, melyek a nagykorúság, azaz a józan ész használatára való képesség kialakulatlanságának jele gyanánt értékelhetők.

Nem tudom, a bukaresti magyar adás hallgatói közül hányan ismerik a „paştele cailor” román kifejezést, de akik hosszabb vagy rövidebb ideig román környezetben éltek, minden bizonnyal többször is találkoztak vele.

Az idős kor fájdalmas velejárója, hogy az embernek néha fiatalabbaktól kell végső búcsút vennie – ami engem illet, egyre gyakrabban. A múlt heti után ma is egy ilyen szomorú kötelességnek teszek eleget. Magam szabta kötelességnek, hiszen nagyon kedves régi kollégáról van szó – és igen, a lapról, a megszűnte után is fogyatkozó A Hétről, amíg lassan tanúja sem marad belső életének.

Ferenc pápa vasárnap a húsvéti szentmisén furcsa dologra hívta fel a figyelmet. A világszerte eluralkodott koronavírus járványnak rendeltetése van: száműznie kell a közönyt, az egoizmust, a megosztottságot. Mert különben mindannyian belehalunk – vonnám le magam a következtetést.

Később már mosolyogtam azokon a híreken, amelyek arról számoltak be, hogy a világ egyik vagy másik táján működő lelkész a világháló nyújtotta lehetőségeket kihasználva gyóntat, hihetetlennek tartva, hogy virtuálisan is lehet elintézni olyan dolgokat, amelyek személyes kapcsolat nélkül elképzelhetetlennek, lehetetlennek tűnnek.