Ha valakik komolyan gondolták volna ? márpedig nagyon is ideje lenne komolyan gondolni ? az ú.n. ?székely kongresszus? kijelölt feladatát, hogy a régióra vonatkozó kutatások, azaz összegyült tudás mellett egyféle perspektívát, valamiféle tervet vázoljanak a régiófejlesztésre vonatkozóan, akkor azokat a kérdéseket kellett volna megfogalmazni, melyek egy ilyen projekthez közelítik, az amúgy szétszórt és szerteágazó tudást. Legalábbis arra kellett volna vállalkoznia a konferencia-sorozat megtervezőinek, hogy olyan környezetet, olyan beszédhelyzetet, illetve tágabb kontextust vázoljanak, amely a bemutatott dolgozatok, előadások jelentését egy nyalábba foglalva egy ilyen jövőterv, mint sajátos jelentés fele mozdították volna el.
És itt nem csak a politika és a civil társadalom, a szakértői tudás és a döntéshozói hatalom közötti tisztázatlan viszonyokra gondolok (már fejtegettem a témát), hanem, ettől viszonylag függetlenül, egy lehetséges társadalmi projekt lényegével kapcsolatos problémafelvetésre. Azt hiszem tényként kell kezelnünk, hogy a székelyföldi társadalom MODERNIZÁCIÓS DEFICITtel küszködik (nem függetlenül egyébként a demokratikus pluralizmus ki nem alakulásától, a demokrácia-deficittől). Ami alatt nem csak a gazdasági és infrastrukturális lemaradást kell érteni, hanem azt is, hogy a jelenlegi társadalmi/politikai körülmények között lehetetlen kezelni azokat a BELSŐ KONFLIKTUSOKAT, melyeknek nagyrésze alig látszik, de amelyek akadályai mindenféle kibontakozásnak.
A régió a külső konfliktusait egyfajta tradicionális hárítással ? t.i. ?a románok?, és ugye ?Trianon? a hibás mindenért, akadálya az ?ősi székely virtus? modernkori kibontakozásának, bármit is jelentsen ez (többnyire nincs jelentése) ? bezárkózással, az önreflexió, és azután az önkritika, teljes hiányával igyekszik virtuálisan zárójelbe tenni. Viszont a belső konfliktusokat ? éppen az ?ostromlott vár? szindróma fönntartása érdekében ? föl sem veti, úgy tesz, mintha nem lennének. Felsorolni is nehéz lenne a belső konfliktusokat, ezért csak néhány lényegeset emelnék itt ki, melyek mindenike egész sor másik apróbb, de lényeges konfliktust takar. Nagyon erős és akadályozó tényező a kistérségek, települések, sőt településrészek közötti, azaz territoriálisan is értelmezhető/érzékelhető konfliktusok, melyek ráadásul folyton újratermelődnek. Erősek és akadályozó tényezők a gazdasági érdekellentétek (ez részben a szűkös erőforrások fölötti ádáz harcnak köszönhető), melyek azután osztálykonfliktusként is jelentkeznek: új helyi gazdasági elit és ezzel párhuzamosan prekariátus van kialakulóban (vajon mikor hallunk először az újonnan kialakuló szolgák, napszámosok, alkalmi munkán tengődőkről, legalább az elemzések szintjén?), ami kívülről egyféle rendi társadalomhoz való visszatérésnek tűnik, amiben a klérus is szerepet vállal (mint hagyományosan). Az újgazdagok ? a ?láthatatlan? de annál befolyásosabb tizezer ? nemcsak összefonódik a politikai elittel, hanem rejtett napirendet jelöl ki, másik, titkos ágendát működtet a hivatalosan meghírdetett közpolitikákkal nem egyszer ellentéteset (sok eset ismertté vált, az egyik ilyen a Schweighofer-ügy, amit a politikai elit fél szájjal elítél, másrészt profitál belőle és támogat, de az erdők kivágása, a közbirtokosságok okkult projektjei, ugyanezt jelzik), és ehhez szorosan kapcsolódik a közéleti korrupció, mely eltéríti még a jószándékkal indított projekteket is.
A rejtett és látható konfliktusok kezelésének lehetetlensége, a frontok állandó és gyors megmerevedése, az instant elszektásodás, és a múltba révedés éppen a már említett modernizáció elmaradásával kapcsolatos. 22-es csapdája ez a javából, hiszen éppen a modernizmus konfliktusmegoldó, kríziskezelő, újító szelleme hiányzik ott, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Azok a reakciós (tradicionalista, vagy alt-right, konzervatív) retorikák, és diskurzusok, amelyeket átvesz a politikai és közéleti elit, illetve, amelyek részben helyi termékek, modernizáció-ellenesek. A reakciós retorikák a leginkább a tradíció (micsoda különös és sokrétű gyűjtőfogalom, amelyet manapság szinte senki nem hajlandó kritikai elemzésnek alávetni) elvesztése fölötti (ál)aggodalommal kapcsolatosak, a félelemmel, hogy valami elveszik ? a rossz diagnózis következtében, többnyire olyasmi, ami meg sem volt a régióban ? az új pedig esélytelen, sőt haszontalan (A.O.Hirschman). A múlt fölött érzett nosztalgikus/romantikus fájdalom egyszerűen közpolitikai tervvé lépett elő, valami olyasmi, aminek az oldásáért mindent, legfőképpen az élhetőbb jövőt, is beáldozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy a helyi politikai elitnek ez mindenben megfelel, úgy érzi meglelte a biztos képletet, amellyel elérheti a ?néplelket?, a székelykedés, az autonómiázás, politikusok számára ? mindegy is, hogy a gyakorlati hasznuk a nullához erősen közelít ? igencsak kifizetődő, számukra panacea. Az alternatív tények és igazság utáni (hazudozás kora) populista politizálás elsőrendűen támogatja ezt a képletet, a tisztán szimbolikus politizálás párhuzamos egyidejűségét, illetve reakciós jellegét.
És ki kell mondani, amit száz év alatt nem sikerült az eddigi eszközökkel a Székelyföldnek elérni az a TÁRSADALMI INNOVÁCIÓ, márpedig erre lenne a legnagyobb szüksége. (Reális probléma, amivel a konferencia foglalkozott az elvándorlás, csakhogy éppen ezt az összefüggést, azaz az értelmiségi emigráció és a társadalmi innováció elmaradása közötti összefüggést nem látta/láttatta). A technológiai újítások elmaradása, illetve az ezen a téren való fölzárkózás bonyolúlt, hosszútávú kihívás (itt az átvétel, a használati módok ismerete, stb., a szakmai tudás is megtenné), viszont a komplex jelenség társadalmi komponenseinek a megújítása esélyesebb lenne a Székelyföld esetében. Az újító jellegű társadalmi elgondolások egyik forrása az érintettekkel való együttműködés lehet, amelynek feltétele a jelenlegi nagyon zárt, és klienteláris politikai elit helyett, egy másik megjelenése és térnyerése lehetne a motorja. A politikai innováció lehetne a változással szembeni ellenállás leküzdésének módja (N.B. az újabb generációk tagjainak hatalomba kerülése egy cseppet sem javít a helyzeten, sőt többnyie ők azok akik a neofiták túlbuzgóságával utánozzák, sőt túlszárnyalják elődeiket a reakciósságban), csak ehhez maga a politika kellene először megújuljon. A társadalmi innováció azután arra való, hogy akár az életstílus megváltoztatásával is (azaz a hagyományos foglalkozások, társadalmi rend, szokások, stb.,stb.) válaszokat találjon a fölmerülő kihíváskra. Ez a folyamatos probémamegoldás, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a régi, ?jól bevált?, tradicionális, stb., megoldási sémák nem működnek, ha úgy tetszik egy állandó feladat, vagy kihívás, amivel a Székelyföld még soha nem nézett szembe.
Intézményesíteni lehet ? és végül miért is ne? ? a ?székely kongresszust?, rendszeresíteni a konferenciákat, de amíg azt a régi ?jó? keretben, a tradicionalista diskurzusok és közpolitikák erősítésére, sőt legitimálására használja a politikai elit, addig eredménye nem (sok) lesz. Csak a reframing, az újrakeretezés lehet az értelmes továbblépés, ennek kell(ne) esélyt adni. A tudást, ami lassan gyül, a régióval kapcsolatban a társadalmi innováció szolgálatába kell(ene) állítani, a progresszió keretei közé helyezni és ez nem kis feladat, sőt egymagában az intelligenciától el sem várható. A fölmerülő problémák jó része, a politikai tehetetlenséggel és tehetségtelenséggel, a kapzsisággal, egyéni hiúsággal és kivagyisággal, stb., kapcsolatos dolgok miatt nem megoldhatók, a változással szembeni ellenállás a fő akadály. A politikum az, ami ? miközben retorikai szinten a helyben maradást hangoztatja ? elhallgattatja, kiszolgáltatja, alárendeli, megalkuvásra kényszeríti, stb., illetve elvándorlásra készteti a kritikai értelmiséget, és nélküle nincs társadalmi innováció. Minden marad a régiben, és ez csak a látható és főként a láthatatlan (a nevük is tabu azoknak a ?belső kört? alkotó hatalmasoknak, akik a nyilvánostól merőben eltérő, saját hasznuk maximalizálását követő, gazdaság- és közpolitikákat követnek, a politikusok kettős beszéde mellett), profitálóknak kedvez, száz év előtt éppen úgy, mint manapság.