Vélemény

Most volt Elekes Ferenc 85-ik születésnapja. A prózaíróé és a költőé. Ezt írta róla Cseke Gábor: „Mindennél távolabb áll Elekestől a nagyotmondás, a szerepjátszás; nem akarja megváltoztatni a világot, amit nem lehet megváltoztatni.” És akkor mit tehet mást? „Be van hintve lóporral” – vagyis csibészkedik, akár prózát ír, akár verset. 

Emlékszem, hogy gyerekkoromban a 80 éves tanítónénit az egész falu Mária kisasszonynak szólította. S az idős hölgy szinte már büszkén viselte a megnevezést. Nem talált férjet, vagy őt nem találták meg, azt már nem tudom, így aztán gyereket sem szült. De mi mindannyian a gyerekeinek számítottunk. Gyakorta még játszani is az ő udvarára jártunk.

Két késeléses ügy borzolta a csíkszeredai és a marosvásárhelyi polgárok, valamint a székelyföldi médiafogyasztók kedélyét a hét végén.

Ma van húshagyókedd. Hivatalosan ma ér véget a farsang, holnap már hamvazószerda, a nagyböjt első napja. De nem lennénk mi, gyarló emberek, ha a vigalmat követő tilalmi időszakba ne csempésztünk volna be még egy napot, amelyen ki lehet rúgni a hámból, a torkos csütörtököt.

Katonakoromban többhasábos cikk jelent meg rólam a román hadsereg Apărarea patriei című lapjában. A hőstettre, melynek alanya voltam, valamikor tavasztájt kerülhetett sor. Áradt a Maros, s a hullámok már az üzemanyag-raktárt is elárasztották. A benzines hordók – a kaszárnyában tankhadosztály is működött – már a víz színén lebegtek, félő volt, hogy egyiket- másikat elragadja majd a parttalanná dagadt folyó. Minket vezényeltek ki, hogy mentsük, ami még menthető.

A szókapcsolat nem az én leleményem. A jeles irodalomtudós, Umberto Eco alkotta meg, de bennem az egyetemes emberi jogokra alapozott nyugati demokrácia működésmódjait közvetlenül is asszociálja.

A vadasdi Székely Ferenc nem történész, de neki jutott eszébe immár jónéhány esztendeje, hogy nagyobb születésnapi évfordulókon szólítsa meg  nem csupán irodalmár, hanem általában az erdélyi magyar szellemi életben és közéletben dolgozó kortársait, olyan hosszabb életút-interjúkat készítve velük, amelyek ezután úgynevezett beszélgető-könyvekké álltak össze.

Talán emlékeznek még a kedves hallgatók, hogy a számítógépek megjelenésével és elterjedésével egyidőben hogyan bújtak elő és hogyan váltak egyre bonyolultabbá a stratégiai játékok.

Ma már kevesen emlékeznek az egykor népszerű filozófus, költő, esszéíró Ancsel Évára. Jómagam a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiben találkoztam vele, amikor a magyar televízió műsorában beszélt elsősorban etikai kérdésekről.

„Ezt széles zsebemből kihúzni jó, nincs ennél öröm nagyobb. Olvassátok, irigyeljelek: én a Szovjetunió polgára vagyok”. Ezeket a sorokat Vlagyimir Majakovszkij egykori szovjet költő írta 1929-ben „Versek a szovjet útlevélről” címmel.