Katonakoromban többhasábos cikk jelent meg rólam a román hadsereg Apărarea patriei című lapjában. A hőstettre, melynek alanya voltam, valamikor tavasztájt kerülhetett sor. Áradt a Maros, s a hullámok már az üzemanyag-raktárt is elárasztották. A benzines hordók – a kaszárnyában tankhadosztály is működött – már a víz színén lebegtek, félő volt, hogy egyiket- másikat elragadja majd a parttalanná dagadt folyó. Minket vezényeltek ki, hogy mentsük, ami még menthető.
Számomra is akkor derült ki, hogy bajtársaim többsége nem tud úszni. Márpedig egyik-másik hordót csak úszva lehetett elérni. Irányítani már nem volt annyira nehéz, hiszen tudjuk: „minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, mint amennyi az általa kiszorított víz súlya”. Feltéve, ha a hordót nem ragadta már el az ár. Az én fiatalkorom nyarai az Olton teltek. Annak Köpecen, a szülőfalumban – két part közt – már két-három méteres mélysége és erős, nehezen kiszámítható sodrása-örvénylése volt. Így tehát én voltam az, aki szinte ösztönösen a legveszélyeztetettebb hordók után eredt. És szinte mindig sikerült is. Egészen addig, amíg engem is magával nem ragadott az ár. Szerencsém volt, úgy ötven méterrel alább sikerült valahogyan partra vergődnöm.
Mindenki egyfajta hősnek tarott. S én – a halálközelség még heveny döbbenetének hatása alatt – akkor kezdtem el életemben először a hősiességről, implicite a hadseregről magáról is a szó voltaképpeni értelmében gondolkodni. Hős voltam? „Egy szart”, ahogy akkortájt mondtuk volna. Csupán éretlen, ostoba, és mindenekelőtt felelőtlen. Nem gondoltam már megszületett és születendő gyerekem anyjára, feleségemre, aki épp a hét végén jött volna (jött is aztán) látogatóba. Merő „szolgálati kötelességből” kockára tettem az életemet. S még ha csak a magamét, de a feleségem, a gyermekeim, a szüleim, a testvéreim életét is tönkretehettem vagy megkeseríthettem volna.
És miért? Néhány hordóért, melyek tartalma eredendően gyilkolásra szánt tankokat üzemeltethetett.
Talán ekkor gondolkodtam el először az emberi történelmen is. Vajon azok a nemes eszmék, melyek nevében emberek áldozták egyetlen életüket, nem ugyanilyen robbanásveszélyes hordók voltak-e? S vajon ezzel a rettenetesen sok fiatal halállal „ment-e a világ elébb?”
Mindez egy félelmetes hírről jut az eszembe. A „donbaszi oroszok szabadságáért síkra szálló” Putyin egyik hadihajója felszólította Ukrajna egyik határmenti szigetének tizenhárom őrzőjét, hogy tegyék le a fegyvert, mert ha nem, tűz alá veszik őket. Ők tizenhárman – akárcsak egykor a spártaiak – visszaüzentek: nem teszik. Erre beindult a felháborítóan egyenlőtlen támadás. És a rettenthetetlen orosz hadfiak egy szálig lemészárolták őket. A felszólítás megtagadását követően a tizenhármaknak a túlélésre már nem volt esélyük. A győzelemre meg végképp semmi. Nem csoda, hogy később az orosz hadsereg is rettenthetetlen ellenállókkal találta és találja szemben magát. Nem hatol át Ukrajnán, mint a kés a vajon. Minden jel arra vall, hogy tartós és irgalmatlan vérontás veszi kezdetét.
Zelenszkij az ukrán nemzetépítés nemes eszméinek oltárán áldozza fel fiataljait. Köztük a jogaiktól megfosztott kisebbségi fiatalokat is. Putyin az utóbbiak védelmére való hivatkozással küldte háborúba hadseregét. Jól ismert hófehér asztala mellől. Hogy aztán kiderüljön, voltaképpen Kijevre fájt a foga, no meg arra a világhatalmi státusra, melyet a Szovjetunió szétesése után Oroszországa egycsapásra elveszített. Azaz Putyin hadfiai is robbanásveszélyes eszmékkel tele hordókért tették kockára az életüket.
Bénultan nézem a nyugati tévécsatornák képsorait. És igazán csak most rettenek meg. Mindenekelőtt önmagamtól. Adott esetben talán én is képes lettem volna azért a Romániáért feláldozni az életemet, mely azóta is csak másodrendű állampolgárként hajlandó bennünket elismerni. Az ukrán hadseregnek is van már egy magyar áldozata, Kárpátaljáról. És több is lesz talán …
El lehet képzelni ennél nagyobb „esztelenséget”? Meghalni egy olyan eszméért, mely ellenem irányul. De vajon minden „eszme”, mely háborúba torkollik, nem emberellenes-e? Hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága. Ki hivatott arra, hogy válasszon köztük: Putyin, Biden, Hszi Csin-ping?
Sokáig úgy tűnt, legalább Európa politikusai kinőttek az én megkésett gyerekkoromból. Benőtt a fejük lágya. Hiszen aki fegyvert vesz vagy fegyvert ad mások kezébe, az az én szememben ma már nem hős, hanem ön- és közveszélyes ostoba.
Ülök a tévé előtt, és fojtogat a kétségbeesés, a szánalom, és már a félelem is. Ma már azt, amit tizenéves ostobaságomban félteni is elfejtettem, ma – néhány nappal közelebb a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez – félteni kezdem. Nem azt az életet, melyet Köpecen még „tyúkszaros”-nak neveztünk, hanem azt, melynek az én életem is csak parányi része: az emberiségét.
Hiszen ha Kijev ostroma lehetséges, mi az, ami nem?