Talán emlékeznek még a kedves hallgatók, hogy a számítógépek megjelenésével és elterjedésével egyidőben hogyan bújtak elő és hogyan váltak egyre bonyolultabbá a stratégiai játékok. Különösképpen azok, amelyekben különböző katonai és más alakulatokat kellett elhelyezni, majd gondoskodni az utánpótlásukról. Szárazföldi, vízi és légi egységeket kellett harcba küldeni, hogy el lehessen foglalni városokat és falvakat, hol ide, hol meg amoda kellett átcsoportosítani gépi és emberi századokat, ezredeket, zászlóaljakat, hogy a végén bármiféle gépi és emberi áldozatok árán ki lehessen tűzni valahová, valamelyik magas toronyra, az elfoglalás, a meghódítás, a győzelem jeleként a zászlókat, és elnyerni az annyira áhított pontokat és csillagokat, amelyek majd magasabb és még magasabb szintre vezetnek, ahol a méginkább megnehezített szabályok szerint folytatódhatott tovább a küzdelem.
Jómagam soha nem szerettem ezeket a játékokat, amelyeket a világháló térhódításával immár nem csak a kompjúterek, hanem más csoportok ellen is lehetett játszani. Ilyenszerű digitális időtöltésem szerencsére megrekedt néhány logikai feladványnál vagy intelligencia-tesztnél, mert sok-sok más békeszerető embertársamhoz hasonlóan még attól is elfordultam, hogy valamiféle virtuális háborúkat kövessek figyelemmel, nemhogy részt vegyek bennük.
Sőt mi több, nagyra becsültem azokat a politikusokat, akik azon munkálkodtak, hogy két világégés után tanuljuk meg végre-valahára a történelem leckéjét és mindig arra törekedjünk, ne legyen többé harmadik. Ezért kell szövetségre lépnünk egymással Európában és szerte a világon, ezért kell összekötnünk az országokat a gazdaság, a kultúra, az oktatás, a közlekedés ezernyi szálával, ezért kell valamiképpen felszámolni a fejlődési egyenlőtlenségeket és egymáshoz közelíteni a különböző földrészeket és régiókat, hogy ha nem is szünnek meg, de legalább csökkenjenek az érdekellentétek. Végülis a politikának nem lehetnek szebb céljai, mint bárki számára méltó életet teremteni, pergessék kortársaink bárhol is napjaikat, a számukra megszabott időben.
Tudom, a naív pacifizmusomat már néhányszor megcáfolták, de soha nem gondoltam volna, hogy a huszonegyedik században immár nem a számítógépeken, hanem közös földünkön, a mindennapokban, a hétköznapokban egy óriási stratégiai játék lesz a világ, ahol a térképek, a stratégiák, a taktikák, a hadi forgatókönyvek, a támadási útvonalak megszabása, a határok ide-oda tologatása lesz a legfontosabb. És mindez éppen akkor, amikor az emberiségnek annyi de annyi feladata lenne közös otthonunk, a bolygónk megőrzése, a világjárvány felszámolása terén. Úgy tűnt, hogy az elmúlt évtizedekben a legnagyobb veszély elmúlt, de most a geopolitikai és a nagyhatalmi érdekek játszmája megint maga alá akarja gyűrni az emberi közösségeket, megint néhány úgymond magát nem megválasztottnak, hanem kiválasztottnak tekintő vezető avagy inkább vezér akarja megmondani azt, hogy mi történjen a világgal.
De nem hiszem, hogy az előttünk járó nemzedékek oly keserves szenvedéseire emlékező kortársaink ne lennének képesek a háború megakadályozására és visszaterelni mindazokat a béke útjára, akik elfeledték, hogy nem a gyűlőlet és az öldöklés a jövő. Igen, a stratégiai játékok vonuljanak vissza a számítógépek tartozékaiba és maradjanak ott mindörökre, ha valóban értelmes földi lényeknek tekintjük magunkat, bárhol a világon!