Idősebb hallgatóink még emlékezhetnek rá, hogy a nyolcvanas években a román diplomácia milyen komoly offenzívát folytatott azért, hogy Elena Ceauşescu megkapja a Béke Nobel-díjat (ha már a polimerekkel nem sikerült besöpörnie azt a néhány osztályos „világhírű tudósnak”). Mindhiába. A Nobel-bizottság nem vette komolyan, és ugyanúgy hajthatatlan maradt akkor is, amikor egy világhatalom vezetője, Donald Trump ácsingózott a kitüntetésre.
A Nobel-békedíj sohasem volt pusztán kitüntetés. Mindig üzenet is volt arról, hogy egy adott történelmi pillanatban mit tekintünk a béke feltételének. A norvég Nobel-bizottság idén Navi Pillay dél-afrikai jogászt tüntette ki „a béke és a nemzetközi jog előmozdításáért”. Pillay volt ENSZ-főbiztos, a Nemzetközi Büntetőbíróság bírája, és ő vezette azt az ENSZ-vizsgálóbizottságot is, amely arra a következtetésre jutott, hogy Izrael gázai hadviselése népirtásnak minősül. Izrael ezt élesen visszautasította.
A díj ezért politikai vihart kavart. Benjamin Netanjahu hivatala szerint a Nobel-bizottság „elvesztette erkölcsi iránytűjét”, Donald Trump pedig – aki maga is többször kijelentette, hogy megérdemelné a békedíjat – ugyanezen a napon új szankciókat jelentett be a Nemzetközi Büntetőbíróság ellen.
Pedig Pillay álláspontjának lényege nem az, hogy felmentené a Hamászt. Éppen ellenkezőleg. Az általa vezetett ENSZ-bizottság már 2023 novemberében egyértelműen kimondta: nincs semmilyen igazolás a Hamász október 7-i atrocitásaira és a túszok fogva tartására; ezek háborús és emberiség elleni bűncselekmények. Ugyanakkor ugyanez a bizottság azt is hangsúlyozta, hogy az egyik fél jogsértése nem igazolhatja a másik fél jogsértését. Izraelnek joga van megvédeni polgárait, de ezt a nemzetközi jog keretei között kell megtennie.
Ez a vita tulajdonképpen nem is csak Izraelről szól. Arról szól, hogy léteznek-e még olyan szabályok, amelyek a háborúban is kötelezőek. Ha a terrorcselekmény feljogosít korlátlan válaszra, ha a civil lakosság védelme a katonai célok mögé szorulhat, akkor a nemzetközi humanitárius jog elveszíti értelmét. Márpedig éppen azért született meg, hogy ne az erő döntse el, kinek van igaza.
A Nobel-bizottság indoklása ezért különösen időszerű. Azt hangsúlyozta, hogy a nemzetközi jog rendszere ma rendkívüli nyomás alatt áll, és egy olyan világ felé sodródunk, amelyben a jog helyét ismét az erőpolitika foglalja el. Pillay pályája pedig arról szólt, hogy a hatalom birtokosainak – legyenek afrikai diktátorok, háborús bűnösök vagy demokratikus államok vezetői – ugyanazokkal a normákkal kell szembenézniük.
Lehet vitatni az ENSZ-bizottság gázai következtetéseit. Lehet vitatni azt is, hogy a „népirtás” jogi minősítése helytálló-e; erről végső soron bíróság dönthet. De azt nehéz vitatni, hogy a civil lakosság tömeges szenvedése, az éheztetés, a kórházak és lakóterületek pusztulása, valamint a humanitárius jog megsértésének gyanúja vizsgálatra és elszámoltatásra tartozik, nem politikai tabura.
Éppen ezért Navi Pillay kiállása akkor is bátor tett, ha valaki nem ért egyet minden következtetésével. A demokrácia és az emberi jogok értelme ugyanis nem az, hogy csak az ellenségeink jogsértéseit vesszük észre. Hanem az, hogy ugyanazokat a mércéket alkalmazzuk barátokra és ellenfelekre egyaránt. A béke pedig nem attól lesz tartós, hogy az egyik fél elhallgatja a másik szenvedését, hanem attól, hogy a jog végül az erő fölé kerül.
