Vélemény

A cancel culture – amit magyarul legtöbben, egyébként helytelenül, eltörléskultúrának fordítanak – Cervantes, Shakespeare, Haydn, Mozart és Beethoven művészetének kétségbevonása után eljutott a mesékig. Míg az említett alkotókra rásütötte a fejér felsőbbrendűség bélyegét, kisgyerekkorunk mesehőseit a nők elleni erőszak néma elszenvedőiként kívánja örökre kiírni a kultúránkból.

A jelentős eseményeken egy-egy mellékszálon futó történet néha fontos üzenetet hordoz. Így volt ez a református egység napján is, amikor egy szenátor provokációnak, magyarellenes tüntetésnek szánt akciója a keresztényi szeretet nyomán szimbolikus gesztusba fulladt.

A kérdés költői. Ugyanis a jelenleg Székely Himnuszként ismert szerzemény éppen száz esztendős, s az első felcsendülésétől eltelt egy évszázad alatt bebizonyosodott, hogy sokan érzik szükségét annak, hogy ünnepi alkalmakkor, többnyire nemzeti imánk, Kölcsey Himnusza után ezt is elénekeljék. Olvasmányaimból úgy tudom, hogy a negyvenes években, a kicsi magyar világban próbálták hivatalosítani, nem sok sikerrel.

Az Ukrajna és Oroszország közt zajló háborút, melyet az orosz hadsereg Ukrajna-ellenes agressziója vezetett be, sokan egyfajta proxi-háborúnak, azaz az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország harcának tekintik. Pedig voltak a konfliktusnak korábbi háborús előzményei is: főként az orosz többségű területek önrendelkezési törekvéseit megtorló ukrán katonai blokád és az önrendelkezési jogukhoz tovább is ragaszkodó – immár szeparatista – orosz felkelők oroszországi támogatói közti összecsapások.  

A demokrácia legfontosabb vonása, hogy a társadalom tagjai kölcsönös felelősséget éreznek egymás iránt. Ennek a kölcsönös felelősségnek az alapja, az…

Az én nemzedékem a hatvanas években az általános iskolában az akkori tanterv szerint dalolta az énekórán, hogy „győzött a szovjetek hős serege”, „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítók hősi nevét”.

Csíkszeredában ma este nyitják meg a 18. Free Camp nemzetközi képzőművészeti alkotótábor zárókiállítását. 2004-ben Botár László képzőművésznek a kezdeményezésére indult el az a mozgalom, amely a Hargita megyei tanács, a megyei kulturális központ, a Művészetek Háza és több magántámogatás nyomán mondhatni intézményesült, sőt még a járvány csúcspontján sem szakadt meg, akkor az online világba vonultak vissza a művészek és alkotásokat, videókat küldtek egy adott világhálós címre, hogy így is meg lehessen tekinteni, mivel foglalkoznak.