Az én nemzedékem a hatvanas években az általános iskolában az akkori tanterv szerint dalolta az énekórán, hogy „győzött a szovjetek hős serege”, „érctorkok harsogva zúgják a szélnek felszabadítók hősi nevét”.

Akkor már több mint két évtized telt el a második világháború óta. A kádári Magyarország hivatalos narratívája felszabadítókról szólt, s valóban, a magyar társadalom jelentős része joggal tekinthetett így a szovjet katonákra, akik kisöpörték a gyilkoló nyilas bandákat és a náci németek utcákon még ellenálló maradékát. Más kérdés, hogy a szovjet katonának szoborrá merevített, egyszerűsített és idealizált képét formálta meg a propaganda.

A társadalom emlékezetében ugyanakkor számos, egymásnak ellentmondó kép élt ugyanarról a katonáról. Volt, aki tényleg felszabadult akkor, a szovjet katona letépte mellkasáról a dávidcsillagot, és enni adott neki, egy másik katona tejet hozott a légópincéből felszínre került asszony kisgyerekének. De volt, akinek nem volt szerencséje, erőszakoskodó katonákkal került szembe, akik karórákat és mindenféle értéket tulajdonítottak el, nőket erőszakoltak, békés embereket lőttek le, nem is beszélve azokról, akik az utcán szedtek össze találomra férfiakat, hogy Oroszországba szállítsák őket kényszermunkára. Ezért aztán a történelmi emlékezet és a váltakozó politikai rendszerek szempontjából kinek felszabadítók, kinek megszállók voltak a szovjet katonák. Akiket egyébként a magyar lakosság egységesen oroszoknak nevezett. A magyar nyelvben meg is gyökerezett a hasonlat, hogy „sokan vannak, mint az oroszok”. Mint ahogy oroszokról beszéltünk 56 kapcsán, a rendszerváltás kezdetén is az úgynevezett ruszkik hazaküldéséről szólt a politikai közbeszéd.

A mostani háború idején viszont a magyar társadalom nagyobbik része a homlokára csap, hogy hát nem is oroszok voltak azok negyvenötben, hanem az ukránok. Ők erőszakoltak, raboltak, gyilkoltak, randalíroztak Budapesten és más magyar városok utcáin. Műfogsorkészítő technikusok, pizzafutárok, bolti eladók és virágárusok világosítanak fel engem, külpolitikai újságírót, hogy nem véletlenül nevezték második ukrán frontnak a Magyarországra érkező csapatokat. Hasonlóan szerény hangnemben taglalják ugyanezt a remek „felismerést” a magukat tájékozottnak tekintő kommentelők a Facebookon is. Ungváry Krisztián történész, az AFP hírügynökségnek nemrég kifejtette: “Mint ahogyan az orosz krémtorta sem oroszokból készült krémből van, így az Ukrán Frontban sem ukránok vannak. A Vörös Hadsereg legmagasabb irányítási egysége a front volt, ezt arról a területről nevezték el, ahol megalakult”. És a legkisebb arányban éppen az ukránok voltak benne.

 Ezt egyébként az iskolában is tanultuk, legalábbis akkor, amikor még rendes menetben folyt a tanterv. Egyébként nem kevesen emlékeznek arra, hogy sok ázsiai arcot is látott akkoriban erőszakoskodni szovjet egyenruhában, de nem volt külön kirgiz, ukrán, kazah vagy orosz, mindenki „csak” szovjet katona volt.

          Kérdés, hogy sok-sok ember miért érez megfelelési kényszert ma egy hivatalos gócpontból származó, de szigorúan nem hivatalos csatornákon át fujdogáló narratívának. Még az általam nagyrabecsült értelmiségi barátaim közül is – magyar földön és határon túl – többen mélyen elítélik Zelenszkij ukrán államfőt, hogy nem hajlandó letenni a fegyvert. Vagyis hogy képzeli, hogy védekezni mer! Persze sok Putyin-szimpatizáns most már elismeri, hogy Oroszország valóban aggressziót követett el, viszont szükségesnek tartják hozzátenni a DE szóval kezdődő mellékmondatot, miszerint az Egyesült Államok is felelős ezért a háborúért.

          A nemzetközi összefüggések vitán felül bonyolultak, de a mai kommentelők alapos tanulás nélkül is tudni vélik a tutit, amit nem is ők találtak ki. Kétségtelen, hogy a háborúkban mindkét oldalon követnek el attrocitásokat. A nevezettek viszont csak az ukrán oldalt hajlandók megnevezni, miközben a főleg sorkatonákból álló oroszok tetteit elnézően ítélik meg.

          Mellesleg a történelem korábbi háborúinak, felszabadító harcainak mai krónikái maguk is árnyalják az egykor hősi eposzokba burkolt történetírást. A náci megszállók elleni olaszországi partizánmozgalom vagy a görög hazafias ellenállók részéről is követtek el háborús bűnöket, a kubai forradalmárok legendás Che Guevarájáról is rettenetes gyilkos tetteket idéznek fel utólag, egykor a kurucaink elől is tanácsos volt elrejteni a családi javakat és asszonyainkat. A Tanácsköztársaságot sokan vörös terrornak nevezik, amit vitathatatlanul követett a fehér terror, a megnevezés attól függött, hogy ki az, akinek Kun Béla és Lenin, s ki az, akinek Horthy és a kakastollas csendőr jelenti az idolt. Mert háborús időkben más logika szerint működnek a dolgok, mint egy sportversenyen vagy egy ultipartiban. Aszerint, hogy mire érzékenyít éppen a hatalom, úgy érzékenyülnek emberek az egyik vagy a másik fél szenvedéseit illetően. Emiatt mindig lesznek hősi dalok, melyekben „érctorkok harsogják az égre”, mely hősök szerepelnek a hivatalos napi listán.