A cancel culture – amit magyarul legtöbben, egyébként helytelenül, eltörléskultúrának fordítanak – Cervantes, Shakespeare, Haydn, Mozart és Beethoven művészetének kétségbevonása után eljutott a mesékig. Míg az említett alkotókra rásütötte a fejér felsőbbrendűség bélyegét, kisgyerekkorunk mesehőseit a nők elleni erőszak néma elszenvedőiként kívánja örökre kiírni a kultúránkból.
Hófehérke és Csipkerózsika azoknak a megvetendő nőknek a prototípusa, akik ahelyett, hogy teleharsognák a mesekönyveket azzal, hogy Me too!, Me too!, hozzámennek feleségül a nőket tárgynak tekintő, fehér lovon parádézó herceghez. Üzenik a cancel culture apostolai, miután megvilágosodtak az anaheimi Disneylandben.
A koronavírus-járvány miatt tizenhárom hónapig zárva tartott kalandparkban felújítási munkálatokat végeztek. Az egyik legrégebbi vasutat, amely eddig Hófehérke gonosz mostohájára fókuszált, mostantól áttervezték a hét törpe sztorijára, az utazás pedig a csókjelenettel végződik, amellyel a herceg megtöri a gonosz királynő varázslatát. Egyre többen vannak és egyre hangosabbak azok, akiknek nem tetszik az újítás. Az 1937-es film híres jelenetét már a progresszív filmkritikusok is támadják, mert szerintük elfogadhatatlan, hogy a gyerekek azt látják: egy eszméletlen nőt a beleegyezése nélkül szájon csókol egy férfi. Katie Dowd és Julie Tremaine kiemelte: lehetetlen, hogy igaz szerelemről van szó, ha csak egyikük tudott arról, mi fog történni. Ráadásul mindez arra tanítja a gyerekeket, hogy egy csók akkor is elcsattanhat, ha csak az egyik fél bólint rá. Kazue Muta professzor már korábban leütötte az alaphangot, amikor azt mondta, ez a mese a Csipkerózsikával együtt a szexuális erőszakot népszerűsíti, mivel egy eszméletlen ember szexuális bántalmazásáról van szó.
Nos, nem tudom, hogy vannak a hallgatóim vele, de nekem a mai napig, míg kezembe nem akadt Dowd-Tremain-Kazue eszelős fejtegetése, eszembe nem jutott volna ilyen következtetést levonni a mesékből. Számomra kisfiúként biztató példája volt annak, hogy a szerelem legyőzi az ármányt, még a halált is.
A mese segített logikusan átlátni a helyzetet, értelmezni azt, véleményt formálni, és a pozitív megoldásra törekedni. A mese empátiára tanított gyerekként, és egyfajta erkölcsi iránytűként működött. A jó mindig győz típusú történetek nélkül már egészen kis koromban negatív szemlélet alakult volna ki bennem a világról. A világ omlott volna össze bennem, ha a királyfit a mese végén bitófára küldik vagy lovak farkához kötik, hogy polkorrektül megtorolják az elkövetett nemi erőszakot…
A cancel culture hívei – talán tudatlanul, talán negatív világszemléletük miatt – a bizalmatlanság magvait hintik el most már a gyermeki ártatlanság mezején is.
Mi lehet a céljuk?
Talán az empátiakészség megváltoztatására tesznek kísérletet. Hogy együttérzésünk tárgya ne a mellettünk élő ember legyen, hanem például a szegény gazdag Bill Gates. Akiről a hét törpe híre is szól. Szól minden rádióban, tévében, harsog a közösségi médiában arról, hogy saját szavaikkal élve, nem tudnak tovább fejlődni Melinda Gatesszel, ezért válnak és megosztják több mint száz milliárd dolláros vagyonukat. No, nem India szegényeivel, nem is Afrika éhenhalóival, még csak nem is a Székelyföldön minimálbérért gürcölőkkel. Egymás közt.
Egymás közt legyen mondva, a cancel culture mozgalom azzal, hogy nekiment a varázslatos meséknek, szintet lépett. Azaz több szintet zuhant.
Cervantesért, Shakespeare-ért, Haydnért, Mozartért, Beethovenért vall a gonosz, mostoha cancel culture ellenében ezentúl már Hófehérke és Csipkerózsika is.