A kérdés költői. Ugyanis a jelenleg Székely Himnuszként ismert szerzemény éppen száz esztendős, s az első felcsendülésétől eltelt egy évszázad alatt bebizonyosodott, hogy sokan érzik szükségét annak, hogy ünnepi alkalmakkor, többnyire nemzeti imánk, Kölcsey Himnusza után ezt is elénekeljék. Olvasmányaimból úgy tudom, hogy a negyvenes években, a kicsi magyar világban próbálták hivatalosítani, nem sok sikerrel. Tegyük hozzá, hogy akkor nem járt sikerrel, mert aztán a második világháborút követő időszakban az itteni magyar identitás kifejezője lett, sokakat hurcoltak meg azért, mert társaságban énekelték, netán egy-két kupica után hazafelé dalolgatták. Amolyan földalatti – underground – identitáshordozó lett: éneklőjét elkülönítette a román többségtől, de nem azonosította teljes mértékben a magyarsággal. Kissé erőltetett hasonlattal: olyan volt, mint a román hatalom szóhasználatában az ungur és a maghiar: míg elsőn a magyarországi magyart kellett érteni, utóbbit a hazai magyarság jelölésére használták. Így a Himnusz éneklése főbenjáró bűn volt, mert az egy másik – nem túl baráti megítélésű – állam himnusza volt, a székely himnusz éneklése pedig csak bocsánatos bűn – még ha olykor fővesztés is járt érte –, mert az csak rólunk szólt.

Aztán az idők változtak. A székely himnusz, miként sok más ismert szerzőjű ének folklorizálódott, szövegét fül után, értelmezhetőség szerint egyre csiszolták, dallamát könnyen énekelhetővé tették. Olyanná vált, mint a közismert Petőfi-dalok, a Kis lak áll… és a Befordultam a konyhára…, amelyekre sokan megesküdnének, hogy népdal. A közel fél évszázados pártállami időszakban tapasztalt határozott tiltás után a rendszerváltás utáni időszak elhozta azt, hogy szabadon énekelhetjük a Székely Himnuszt. A szabadon azonban csak annyit jelent, hogy bár most sem szeretik a hatalmon lévő többségiek, legalább nem hurcolnak meg érte a szó szoros értelmében, nem csuknak rács mögé – bár a jelek szerint szívesen megtennék. Legalábbis ezt bizonyítja a Csanády–Mihalik szerzőpáros alkotásának utóélete az elmúlt harminchárom esztendőben: a krisztusi életkornyi időszak sem volt elegendő ahhoz, hogy averziójukon túltegyenek. Az időnként kinyilvánított ellenérzés pedig azt eredményezte, hogy a Székely Himnusz egyre szélesebb körben vált ismertté, a regionális identitás egyik kifejezője lett, ebben a minőségében pedig a legtöbb indulatot és érzelmet gerjesztő eseményeken – így a székelyföldi székhelyű sportcsapatok mérkőzésein – a csapat és általa a régió himnuszává vált, teletorokból éneklik a szurkolók és teletorokból üvöltenek az azt ellenzők is. Még akkor is, ha abban a székelyföldi csapatban csak elvétve játszik székely, magyar sportoló, több a román vagy az idegenlégiós.

Az elmúlt időszakban többször felizzott a botrány a székely himnusz körül, a média, no meg a közösségi oldalak kommentszekciója hangos volt tőle. Ezzel is hozzájárultak a nemzetféltők, a hazai magyarság lojalitását megkérdőjelezők, regionális identitását tagadók népszerűségének növekedéséhez.

A hét végén Sepsiszentgyörgyön tudományos ülésszakot szerveztek a Székely Himnusz születésének centenáriuma alkalmából, szövegírója szülővárosában, Székelyudvarhelyen pedig egész napos rendezvénysorozattal emlékeztek meg az eseményről.

Száz esztendő történései azt bizonyítják, hogy egyértelmű a válasz a címül írt költői kérdésre: kell a Székely Himnusz, létjogosultsága vitathatatlan. Csak éppen ne az összmagyarságtól való elkülönülésünket hangsúlyozza, csupán magyarságunk sajátos voltára világítson rá. És ne énekeljük – főleg ne mecseregjük – úton-útfélen, mert devalválódik, elértéktelenedik: hagyjuk meg ünnepeinkre. Ahogy az ünnepi ruhát is csak ünnepi alkalmakkor öltjük magunkra – templomba, színházba, jeles eseményre –, de semmiképp ganyét hányni vagy fát hasogatni… Hogy ne nyüvjük el.