Régóta nyugtalanítja az emberiséget, hogy a mesterséges intelligencia legyűri a legintelligensebb biológiai entitást, az embert.
November végi hír volt, hogy a Világgazdasági Fórum alapítója és elnöke, Klaus Schwab Kínába látogatott, interjút is adott, amelyben elmondta, hogy az általa vezetett szervezet világméretű átalakítást indított, amelynek alapja a digitális technológia és a mesterséges intelligencia. Többet lehetett megtudni az akcióról Yuval Noah Hararitól, aki Schwab közeli munkatársa, mert ő kertelés nélkül kijelentette, hogy olyan világ felé tartunk, ahol az emberek „már nem részei a jövő történetének“. Úgy nyilatkozott, hogy „egyszerűen nincs szükségünk a lakosság túlnyomó többségére, mert a jövő az egyre kifinomultabb és szofisztikáltabb technológiák fejlesztéséről szól, mint például a mesterséges intelligencia, a biomérnöki tudományok, a legtöbb ember nem járul hozzá semmihez, kivéve talán az adataival. És bármit is csinálnak az emberek, ami hasznos, ezek a technológiák egyre inkább feleslegessé teszik őket és lehetővé teszi az emberek helyettesítését.”
Ez jutott eszembe, amikor a párizsi repülőtéren biztonsági vizsgálat közben elcsenték feleségem óráját. Az órát évekkel ezelőtt vásároltuk egy online kozmetikai cégtől, azúrkék színén kívül semmi sem volt rajta kivételes. Feleségem is csak azt bánta, hogy indulás előtt cserélt benne elemet. Szóltam az egyik biztonsági hölgynek, hogy eltűnt az óra, amit a szabályok szerint az átvilágítandó tálcába tett a feleségem, és nem találta már ott. A hölgy intett, hogy álljunk félre és várjunk. Öt perc múlva hozta az órát.
Látod, mondtam a feleségemnek, ilyen az új világ: a felvételeken végig lehet követni az óra útját, itt még meg volt, itt már nem, kiderül hamar, ki az enyves kezű biztonsági szolgálatos. Akit természetesen nem fednek fel, talán csak miután már átestünk a határellenőrzésen és a kapuk felé tartunk.
Nyugtattam is nejem, látod, nem kell félni a kubai közbiztonságtól, az nem lehet rosszabb mint a párizsi. Nem is volt!
Két nap múlva havannai szállodai szobánkból ellopták feleségem kék óráját. Mielőtt az úszómedencéhez mentünk, tévé előtti asztalra tettük óráinkat, én az okosórámat, ő hagyományos óráját, amelynek csak azért volt valamelyes értéke – a szentimentális értékén túl –, mert új elem forgatta körben mutatóit.
Nem hiszem el! – méltatlankodott nejem.
Nem hiszem, hogy ezúttal megtalálod – próbáltam amolyan férfi logikával megnyugtatni: itt, Kubában nincsenek kamerák, nem rögzítik minden mozdulatodat, minden szobádba belépő arcát, mint Párizsban.
De azért jelentettem a szálloda recepcióján az esetet. A szálloda menedzsere kikérdezett, drága volt az óra, van róla fényképünk. Nincs, mondtam, nem is azért jelentettük, mert jelentős kár ért, hanem azért, hogy tudják, miközben igyekeznek a vendég minden igényét kielégíteni, a szállodai szarka lejáratja a hotel hírnevét. A varaderoi transzferre várakoztunk. A busz késett. Fél óra múlva a menedzser asszony a takarítónő társaságában megjelent. Utóbbi kezében az óra! Magyarázkodtak, hogy a matracok közé beesve találta. A menedzser elnézést kért, miközben átnyújtotta a három nap alatt kétszer is ellopott órát.
Eltűnődtem, hogy lám, az ember is lehet oly hatékony, mint a gép. A gép viszont hazudni nem tud. És bocsánatot kérni sem.
Higyjünk hát az emberekben!