Székedi Ferenc

A Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor tizenöt esztendővel ezelőtt, 2005-ben indult Csíkszeredában, abból a megfontolásból, hogy egyrészt a Székelyföldről is be lehessen pillantani, hová, merre tart a huszonegyedik században a világ képzőművészete, másrészt pedig kimondottan érdemesnek és érdekesnek tűnt felfedezni azt is, miként látnak minket más országok művészei, mit vesznek észre mindabból a természetes és épített, társadalmi, közösségi és emberi környezetből, ami számunkra már otthonos, megszokott.

Két hónap után majd minden európai országban lazítanak az életünket befolyásoló kisebb-nagyobb korlátozásokon, és ez annak a jele, hogy erősödnek a társadalmi feszültségek, az emberek megelégelték a mindennapi életüket felforgató intézkedéseket, és ha még kisebb megszorításokkal is, de szeretnék ott folytatni, ahol abbahagyták: dolgozni, jönni-menni, pénzt keresni, beszélgetni, egyéni vagy családi napirendeket betartani, tervezgetni, utazgatni, szórakozni és a hatalomnak, az országvezetésnek ezt mindenütt figyelembe kell vennie.

Manapság sokan hajlamosak arra, hogy háborús metafórákat használjanak a világjárvány elleni küzdelem jellemzésére, noha ez esetben az egyik félnek nincsenek tábornokai és hadseregei, nem rendelkezik semmiféle stratégiával és taktikával, mindössze egyetlen olyan biológiai eszközre támaszkodik, amellyel be tud hatolni az emberi sejtekbe, és ahol lehetősége van rá, ott nem is szalasztja el az alkalmat.

Akiket érdekelnek a régi hazai fényképek, a világhálón rendszerint a Fortepan, vagy újabban az erdélyi fogantatású Azopan címeket keresik fel. De ezen kívül, a közösségi oldalakon, számos olyan csoportosulás létezik, amelyeknek tagjai rendszeresen tesznek közzé régi fotókat.

Két héttel ezelőtt arról beszéltem a Bukaresti Rádió hallgatóinak, hogy Hargita Megye Tanácsa Itthon vagyunk címmel fotó- és novellapályázatot hirdetett meg a vészhelyzet mindennapjairól, és a testület felkért, hogy vegyek részt az irodalmi alkotásokat elbiráló zsüriben .

Nem tudom, a bukaresti magyar adás hallgatói közül hányan ismerik a „paştele cailor” román kifejezést, de akik hosszabb vagy rövidebb ideig román környezetben éltek, minden bizonnyal többször is találkoztak vele.

A tanács felkért, hogy vegyek részt a zsüriben és elgondoltam, az életem során milyen könyveket olvastam el, amelyek vagy a járványok körül forognak, vagy éppen valamiféle ragályos kór a kiindulópontjuk.

Az utolsó partizán. Két évvel ezelőtt, ezzel a címmel, egy óránál is hosszabb dokumentumfilmet készítettek róla amerikai filmstúdiók. Sokfele a világon az örök tiltakozónak és örök forradalmárnak tartották.

Az olimpia elhalasztva, minden sportesemény felfüggesztve, egyetlen egy kivételével: Jekatyerinburgban április negyedikéig még tart a sakkvilágbajnok-jelöltek versenye.

Az erdélyi magyar újságíró társadalmat megrázta a hír: néhány nappal ezelőtt, hetvenhét esztendős korában, Nagyváradon, elhunyt Szilágyi Aladár szerkesztő, író, újságíró, helytörténész. És most szeretném elmondani azt is, amit jónéhány nekrológ csak alig érintett. Szilágyi Aladár ugyanis egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akikre hosszú évtizedeken át Nagyvárad irodalmi és művelődési élete támaszkodott.

Vannak ahol izgulnak, vannak ahol úgy gondolják, semmiféle meglepetés nem várható, a régi csapatból lesz az új, vannak ahol alaposan egymásnak estek és vannak, ahol még mindig keresgélik, kit is lehetne feltenni a tanácsosi listára, mert roppant kevesen jelentkeztek. Nagy vonalakban így néz ki a székelyföldi és az erdélyi körkép azokon a településeken, ahol a hét végén előválasztásokkal állapítják meg, kiket indítson az RMDSZ a közelgő helyhatósági választásokon.