Székedi Ferenc

Éppen egy esztendeje, 2019 februárjában, az akkor még kemény csíkszeredai télben kapaszkodtam fel először a Venczel József utcában, a kilencvenedik esztendejéhez közeledő Pálffy Árpád szobrász, keramikus házához, hogy beszéljek vele egy olyan művészeti monográfiáról, amelyet a Polgármesteri Hivatal kiadója szeretne róla megjelentetni.

Az 1899. esztendő kilencedik hónapjának kilencedik napján Brassóban született Halász Gyula, aki később Brassaï néven vált világhírű fotóssá, gyakran emlegette a különböző interjúkban, hogy ennek a négy kilencesnek a születési évében meghatározó szerepe volt pályája alakulásában, persze mindezt inkább tréfásan semmint komolyan jegyezve meg.

Tegnap ünnepeltük a Rádió Világnapját. Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete, az UNESCO, 2012-ben, spanyol javaslat nyomán döntött úgy, hogy a rádiónak, mint a világ legelterjedtebb tömegkommunikációs eszközének is legyen egy napja, és hosszas tanácskozás után a különböző országok küldöttei arra jutottak, hogy ez éppen február 13-ra essen, mivel az anyaszervezet, az ENSZ 1946-ban éppen ezen a napon indította el önálló, több nyelvű, rádiós műsorszórását.

Az 1942-es, Kertész Mihály rendezte Casablanca egyértelműen a filmtörténet klasszikusa. A főszereplő Humphrey Bogartról alighanem elmondtak már mindent, kezdve a cigerattázásától a lódenkabátjáig, évtizedeken át ő maradt a férfi modell, ha úgy tetszik, a férfiasság ideálja, vagy mai szóhasználatban, ikonikus alakja.

“John Anderson, szivem, John/kezdetben, valaha/hajad koromsötét volt/s a homlokod sima./Ráncos ma homlokod, John,hajad leng deresen, de áldás ősz fejedre, John Anderson, szivem./John Anderson, szivem, John, együtt vágtunk a hegynek, volt víg napunk elég, John, szép emlék két öregnek. Lefelé ballagunk már/ kéz-kézben csöndesen, s lent együtt pihenünk majd, John Anderson, szivem.”

Az igazság az, hogy nem gyakran járunk arrafele. Ha pedig olykor átszeljük, akkor igyekszünk minél hamarabb túl lenni rajta. A Mezőség inkább gondolatainkban él, semmint a maga valóságában. Az irodalomban: Sütő András, Wass Albert, Makkai Sándor vagy éppen Molter Károly. Netán a zenében, hiszen az egykori táncházasok, amikor a felfedezés örömével megtalálták néhány mezőségi magyar falu muzsikáját, azokat megjelentették lemezeken és továbbadtak az utódoknak.

Kétségtelen, a holnapi nap, szombat, január tizennyolcadika, fontos időpontként marad meg a romániai magyarság politikai életében, több szempontból is. Itt van mindenekelőtt legnagyobb közösségi képviseletének, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megalapításának a harmincadik évfordulója, amelyre Kolozsváron emlékeznek, méghozza azoknak a jelenlétében is, akik valamikor ezt a szervezetet létrehozták, akik dolgoztak központi intézményeiben, területi szervezeteiben, és akik megérték a mai napot.

Az ember már csak ilyen természetű: minden új esztendő beköszöntésével eltűnődik azon, hogy vajon mit hoznak az elkövetkező hónapok? Nos, idén ez a töprengés még fokozottabb, tekintettel arra, hogy 2020 csupán két számjegyből áll, amely a számmisztika és a karakter numerológia szerint mindenféle furcsaságot hozhat magával mind az egyén, mind a világ életében.

Minden év végén hajlamosok vagyunk a számvetésre. Történhet ez egyéni vagy családi életünkben ugyanúgy, mint kisebb vagy nagyobb baráti, szakmai, politikai, intézményi és minden más olyan közösségben, amelyek a romániai rendszerváltozás után ugyancsak színessé tették és teszik a társadalmi életet.

A hír rövid és tömör: a Csíki Székely Múzeumban december 10-én megnyilt és január közepéig látható az 1910-ben született és 1991-ben elhunyt Olajos Béla gyűjteményes festészeti kiállítása. Ami viszont a mondat mögött van, annál érdekesebb. Banner Zoltán szerint ugyanis „ Olajos Béla talán az egész második világháború utáni erdélyi művészet legrejtőzködőbb művésze volt, a korszak egyik legérzékenyebb festője, legálmatlanabb álmodozója és legderűsebb áldozata.”

Hogyha egy nyugat-európai csúcsértelmiségit megkérdeznének, hogy mit tud a romániai szellemi-művelődési értékekről, alighanem a szobrász Brâncuşi-t említené meg, esetleg a dadaista Tristan Tzarát vagy az abszurd drámák íróját, Eugen Ionescut, netán Mircea Eliadet, akinek vallástörténeti könyveit világszerte ismerik.