„ A semmiből egy új, más világot teremtettem „ – írta le 1823-ban Bolyai János édesapjának címzett egyik levelében az azóta szállóigévé vált szavakat, amelyekkel az új, abszolút geometriáját meghirdette. Amikor néhány nappal ezelőtt Gyimesfelsőlokon jártam, az Árpádházi Szent Erzsébet katolikus líceumban, ezt a mondatot idéztem Berszán Lajos plébános úrnak, a „papbácsinak”, ahogyan errefele mindenki nevezi.
És felemlegettem, hogy nagyon is jól emlékszem a „semmire”, amikor a kilencvenes évek elején azt vette a fejébe, hogy középiskolát alapít a Gyimesek völgyében, ott, ahol eddig soha nem működött, és maga szelíd kitartásával hónapokon át kilincselt hivatalok ajtaján mindaddig, amíg megkapta a jóváhagyásokat és neki lehetett látni az építkezésnek. Az iskola már megindult a plébánián, de csak évekkel később lehetett beköltözni abba a debreceni és csíki építészek által tervezett faépületbe, amelynek ma is a csodájára járnak mindazok, akiknek arra fele vezet az útjuk. Magyarországi kormányzati segítséggel most ezt az immár bentlakássá vált épületet kívül-belül felújítják, időközben azonban elkészült egy új iskolaszárny, sok-sok korszerű tanteremmel és tágas, világos tornateremmel. Ráadásul nemsokára működni kezd az a hiper-modern konyha is, amelynek párját országszerte nem sok iskolában látni. Huszonöt év telt el, hogy az iskola elkezdte működését, évről-évre fejlődött-gazdagodott és most már mérleget is lehet vonni. Negyedszázad alatt ez a gyimesi Alma Mater nem csupán gyimesi, székely és moldvai csángó gyermekeknek teremtette meg a továbbtanulási lehetőséget – jelenleg is mintegy háromszázötvenen látogatják – hanem megnyitotta számukra a felsőoktatás kapuit is. Ma már orvosok, színészek, mérnökök, katolikus papok mondják azt, hogy életpályájuk valamikor a Gyimesekben indult és bármikor szívesen térnek vissza a hívó szóra. Amint Berszán atyával, az egykori igazgatóval, a mai lelki vezetővel, és továbbra is a működési háttér kézbentartójával, felidézzük az emlékeket, nem az tűnik fel nekem, hogy a diákok itt is éppen olyanok, mint a kortársaik máshol, hátizsákosok, farmerosok, mobiltelefonosok, hanem valami egészen más: köszönnek az idegennek, sőt még rá is mosolyognak.Mintha azt a hatalmas lelki békét, azt a derűs életkedvet, amely az itt tanító pedagógusokat is jellemzi, ők maguk is átvennék. Egy magyarországi újságírónő, a különben veszprémi tanár, Toldi Éva, egy nemrég megjelent könyvében foglalta össze a most 76 éves Berszán Lajos Zágonból induló és sok erdélyi helységen átvezető életútját, ennek a hátlapján pedig ott áll egy kedves kis történet, az atya megfogalmazásában, amelyet most rövidítve idézek: „Valakitől hallottam, hogy megfogják a bolhát és leborítják egy befőttes üveggel. A bolha ugrándozik, de minduntalan beüti a hátát az üvegbe, majd lassan megszokja, hogy kisebbet kell ugrania. A kommunista időkben minket is arra szoktattak, hogy csak addig ugorjunk, amíg lehet. A változás után sok jóakaratú ember nem tudta, hogy most mit lehet, hogy lehet s mennyit lehet. Én amikor ezzel az iskolaalapítással egyszerre nagyobbat ugrottam, tulajdonképpen akkor vettem észre, hogy levették rólunk a befőttes üveget. „ Eddig az idézet és csak azért mondtam el, mert ritkán olvasni-hallani ilyen egyszerű, de szemléletes példát az autonóm gondolkodásról és tenniakarásról. Igen, nincs rajtunk a befőttes üveg….