Székedi Ferenc

És hogy mi lesz velük? A kérdés nem csupán Gaál András hagyatékát, hanem nagyon sok erdélyi kortárs festő hátrahagyott munkáit érinti, amelyeket valamiképpen át kellenne menteni az időnek.

Botoşani-ban arra készülnek, hogy négy bangladeshi pásztort szerződtessenek a juhok mellé, mert egész egyszerűen nem találnak senkit, aki a bukovinai legelőkön ide-oda vezérelje a juhnyájakat és még a velük kapcsolatos munkát is elvégezze. A hírt pedig nem akárki, hanem a Moldvai Juhtenyésztők Szövetségének az elnöke tette közzé, széttárva karjait, hogy hiába kutatnak-keresgélnek hetek óta, egész egyszerűen nem találnak sem fiatal, sem középkorú férfiút, noha ezer eurós fizetést, mobiltelefonos előfizetést, sőt még használt terepjárót is felajánlottak, de nem és nem.

In status nascendi. A keletkezés állapotában. Először ez a latin kifejezés jutott eszembe, ahogyan a hét elején Tompa Andreát hallgattam Csíkszeredában, a Csíki Moziban, aki péntekre már túl van a Magyar Kultúra Napjának nevében megtartott  székelyföldi körútjának valamennyi állomásán, ahol gondolom ugyanolyan érdeklődés övezte mondanivalóját, mint Hargita megye székhelyén.

Nagyváradon 2011-ig Állami Színház néven működött együtt a magyar és a román társulat. Évekig tartó munkával, a legkülönbözőbb érvrendszerek latbavetésével sikerült a két intézményt különválasztani. Létrejött a Szigligeti Ede nevét felvevő magyar és a Regina Maria nevet viselő román társulat, és mindkettőhöz csatlakoztatottak különböző jellegű, már létező közművelődési intézményeket.

Homo ludens című, 1938-ban megjelent és azóta a világ majd minden nyelvére lefordított  híres könyvében a holland Johan Huizinga – ahogyan nevét a legtöbb európai országban, de nem Hollandiában ejtik, ott ugyanis a mi „g” hangunk valamiféle, nyelvünkben nem létező „h” torokhanggá módosul – szóval ez a jól ismert  társadalomfilozófus azt állítja, hogy a civilizáció alapja a játék, a civilizációk sajátos alakulását csakis a játékokkal való kapcsolaton keresztül érthetjük meg.

Hová szeretnél utazni az idén? – kérdezte egyik kortársam, akivel összefutottam az utcasarkon, és már azért is hálás voltam neki, hogy nem kellett szóbahoznunk sem az eltelt évtizedeket, sem ezt a télen is tavaszi időjárást, sem bármiféle nyavalyánkat, amelyek holnap vagy holnapután kerülgethetnek.

A tavaly még a terelőút bevezetett Nagyenyedre, ahonnan a hatalmas közlekedési dugók miatt alig lehetett kikászálódni, az idén azonban már készen van az autópályának ez a  szakasza is, a járművek mondhatni átsuhannak a város fölött. Nagyenyedre azonban mindig érdemes letérni, jártam ott többször is, amikor még meglehetősen romosok voltak a kollégium falai, gondatlan maradt a tornakert és a szomszédos temető patinás síremlékeit is felverte a bozót.

A huszonegyedik század harmadik évtizedében mindennapjainkat fényképek között éljük. A világhálón, közösségi oldalakon néhány szó kiséretében így közöljük az eseményeket, családi és egyéni élményeinket, a valóságban pedig a felnagyított dokumentum- vagy művészfotók egyre inkább kimerészkednek az utcákra, a terekre. Nemrég valaki meg is kérdezte tőlem, hogy ilyen hatalmas fénykép-özönben honnan lehet megállapítani, milyen a jó fotó?

A történelmet sokféleképpen kutatják. De a legérdekesebb talán annak a vizsgálata, hogy a családok, egyének életében miként talál úgymond mikrotörténelmi visszhangra a különösképpen mifelénk többször is átírt makrotörténelem. Ennek legfontosabb eszközei a különböző naplók, visszaemlékezések, életírások.

Csíkszeredában ma este nyitják meg a 18. Free Camp nemzetközi képzőművészeti alkotótábor zárókiállítását. 2004-ben Botár László képzőművésznek a kezdeményezésére indult el az a mozgalom, amely a Hargita megyei tanács, a megyei kulturális központ, a Művészetek Háza és több magántámogatás nyomán mondhatni intézményesült, sőt még a járvány csúcspontján sem szakadt meg, akkor az online világba vonultak vissza a művészek és alkotásokat, videókat küldtek egy adott világhálós címre, hogy így is meg lehessen tekinteni, mivel foglalkoznak.