Nem ismertem fel pontosan a helyzetet, de éreztem, hogy valami más történik, mint amit megszoktam. Valami szokatlan, valami különleges, valami furcsa. Kosaramból kiraktam azt a néhány apró terméket, amelyet az egyik nemzetközi áruházlánc városközpontokban is terjedő, kisebb üzletében vásároltam.
Sem előttem, sem utánam nem volt senki, a pénztárgépnél ülő kislány pedig nem szólt semmit, hanem rám nevetett. Hűségkártya? Készpénz vagy bankkártya? Kártya vagy mobiltelefon? – gondoltam, ezt kérdi meg mindjárt, de nem ez történt. Csak mosolygott, majd lehajolt és a levegőbe emelt egy zacskót. Megértettem. Arra célzott, hogy nincs-e szükségem rá, hogy az apróságok felét el ne veszítsem. Igen-igen – bólogattam, és erre be is rakta őket egyesével a tasakba, majd továbbra is mosolyogva a kezembe nyomta.
Néma – jöttem rá csakhamar, és két nap múlva visszamentem ugyanoda. Az erdélyi nagyváros kis üzletében már mind a két pénztárgépnél ugyanolyan mosolygós kislány ült. Az egyik, akit már ismertem, a másik pedig most tanulhatott be a szakmába, mert az ismerősöm éppen mutatta neki az érintőképernyőn, hogy mit és mikor kell megnyomni. Végignéztem rajtuk. Szépek, csinosak, ugyanolyan márkás cuccokban, mint bármilyen más fiatal és dolgoztak. A vásárlók részéről nem hallottam egyetlen türelmetlen szót sem, valószínű a helyiek már találkoztak velük, csak nekem volt szokatlan a helyzet. Elgondoltam: milyen remek dolog, hogy mindketten valóban cselekvően és egyenlően illeszkednek be a közösségükbe. Nem segélyre várnak, hanem megélnek a munkájuk nyomán. Nem egymás között, kizárólag hátrányos helyzetűek társaságában vannak, hanem legalább itt és most teljes jogú tagjai annak a társadalomnak, amely oly gyakran megfeledkezik róluk.
Nem szavakban, nem törvényekben, amelyekből bőven akad Romániában is, hanem tettekben. Persze, tudom azt is, hogy a kereskedelmi társaságok bizonyos kedvezményeket élveznek, amennyiben hátrányos helyzetű személyeket alkalmaznak, sőt valamiféle olyan törvényhozói szándék is létezik, amely egy-egy cég keretén belül, adott létszám fölött, kötelezővé teszi néhány százaléknyi alkalmazásukat, máskülönben büntetések és adóemelések következnek.
De azt is tudom, hogy mindezt sikerül könnyedén megkerülni, ha nem nézünk valóban önmagunkba és nem vesszük figyelembe a bárki számára felajánlható, megteremthető igazi esélyegyenlőséget. A felszínnek, a puszta formaságnak pedig ezernyi jele van, kezdve a rokkantak szűk és sehová nem vezető feljáróitól egészen olyan hivatalokig, ahol egy vak számítógépkezelőnek képtelenek olyan gépet megvenni, amely hangutasításokra is működik. Vagy annak a süketnémának a durva lekezeléséig, aki egy kávéházi asztalra tesz ki apró, megvásárolható tárgyakat, majd később visszatér, ha pedig elutasítás a válasz, akkor ugyanolyan csendesen csomagol vissza.
Nem folytatom. Hogyha jobban önmagunkba nézünk, akkor több tucatnyi lehetőségünk lenne arra, hogy megtaláljuk azokat a területeket és kialakítsuk azokat a feltételeket, ahol a hátrányos helyzetűek nem szánalomra, nem sajnálatra méltóak, hanem velünk egyenrangúan képesek dolgozni, élni, alkotni, gondolatokat cserélni.
Nem ugyanúgy, nem egyformán, hanem egyenrangúan. Gondolkodjunk el ezen, nézzünk körül, legyünk érzékenyek, legalább annyira, ahogyan én is észrevettem mindezt egy pénztárgép mögött ülő kislány mosolyában.