Novák Katalin magyar és Klaus Johannis román államelnökök szerdai, bukaresti találkozójával kapcsolatban többször leírták, hogy hivatalosan, ilyen magas szinten, Bukarestben, 12 éve nem került sor hasonló eszmecserére. De ha én fogalmazom meg a hírt minden bizonnyal hozzáteszem, hogy 1989 után Göncz Árpád Emil Constantinescu meghívására járt már Marosvásárhelyen, ahol a főtéren, több ezres közönség előtt mind a két államférfi beszélt. És talán azt sem kellenne felejteni, hogy megtudva Sólyom László elnök március 15-i székelyföldi látogatási szándékát, Traian Băsescu eléje sietett és megintcsak mindkét államelnök hosszasan beszélt a nagyméretű csíkszeredai megemlékezésen. Egyszóval a legmagasabb szintű kapcsolatoknak már többször nekirugaszkodott mind a két fél és mivel jelen voltam a beszédeken, arra is jól emlékszem, hogy gyakran elhangzott: több minden összeköti a két országot, mint ami elválasztja, arról nem is beszélve, hogy a romániai magyarság híd szerepét még 1989 előtt megfogalmazták, mégha nem is mindenki lelkesedett érte.
Voltaképpen ez a diplomácia nyelve, mint ahogyan ugyanennek kell tekintenünk, amikor néhány nappal ezelőtt Bukarestben többször is elhangzott, hogy a két ország kapcsolatát a pragmatizmusra kell építeni. Ha nem bújtatjuk túlságosan bő filozófiai köpenybe ezt a fogalmat, akkor a pragmatizmus gyakorlatiasságot jelent. Egyrészt arra is utalhat, a felek arra törekednek, hogy megteremtsék a szorosabb együttműködést azokban a kérdéskörökben, amelyekben az álláspontok közel állnak egymáshoz, amiben pedig esélytelen a megegyezés, azt egész egyszerűen félrelökik. De a gyakorlatiasság azt is jelenti, hogy aprópénzre váltják a közeledést: nem történelmi, kisebbségi, jogállami, migrációs és más kérdések kerülnek az elkövetkezőkben terítékre, hanem energetikai, kereskedelmi, beruházási, közlekedési, műemlékvédelmi, oktatási és más témák mentén folytatnak majd párbeszédet nem föltétlenül a politikusok, hanem mindenekelőtt a szakminisztériumok és más szakintézmények szintjén. Ahhoz azonban, hogy ez a pragmatizmus valóban érvényesüljön, a két országnak az eddigieknél jóval nagyobb mértékben kell megismernie egymást. Nem elegendő az, hogy a magyarországi fél csak a romániai magyarság életének különböző rezdülésein át figyeli Romániát, netán más megfogalmazásokban ott marad a történelmi közhelyek szintjén, hanem igenis jobban meg kellenne ismerni az országot a Kárpátokon túl is, általában véve a különböző összetevőinek, rendszereinek a működését, mindazokat a változásokat, amelyeken az utóbbi három évtizedben átment. Jót tenne a pragmatikus kapcsolatoknak az is, ha a magyar állam különböző rangú tisztségviselői erdélyi látogatásaik alkalmával olykor a prefektusoknál, vagy a nem magyar megyei tanácselnököknél is tennének egy-egy udvariassági látogatást. Mint ahogyan a román közvélemény előtt is teljesebb kép bontakozna ki, ha a hazai román média nem csupán a magyar miniszterelnök egy-egy kifejezését kapná fel, hanem azt is megnézné, hogy mi van mögötte, mit jelentenek a magyarországi politikai életben oly gyakran hangoztatott fogalmak, hogyan működik a család- vagy éppen a sporttámogatások rendszere és így tovább.
Azaz, nagyon jó lenne, ha a pragmatizmus nem maradna egyszerű szóvirág, amelyet átnyújtanak egymásnak a csúcspolitikusok, hanem valamiképpen beékelődne a mindennapi életbe is. Nem egyszerű, de két uniós és NATO-tagország között nem is lehetetlen.