Kapcsolatok. Hálózatok. Kommunikáció. Információcsere.
Manapság nem csupán a tudományos életben, hanem az egész társadalomban ezek a hívószavak, ám ha jobban a dolgok mélyére nézünk, kiderül, hogy mindezekben csupán a rendszeresség, a törvényszerűségek keresése, a digitális adatbázisok előretörése, az összeköttetések gyorsasága, a globális elterjedés jelent újdonságot. A hasonló jellegű kapcsolatok ugyanis mindig is léteztek, még akkor is, ha levelezések nyomán valósultak meg, vagy a külföldi egyetemek életében való részvételt jelentették, akár a tanárok, akár a diákok részéről.
Ezen tűnődtem hétfőn Bukarestben, a Liszt Intézet Magyar Kulturális Központjában, miközben az előadók, majd a rákövetkező beszélgetésekben a résztvevők is, a huszadik század társadalomkutatói kapcsolatokat vették szemügyre, kiindulva mindenekelőtt a Dimitrie Gusti-iskola hagyatékából.
A neves román szociológus monografikus falukutató eljárásai a két világháború között utat törtek Erdélyben is, különösképpen Venczel József igyekezete nyomán, de magyarországi értelmiségiek is felfigyeltek azokra az újszerű módszerekre, amelyekkel elsősorban az egyetemisták figyelmét próbálták visszafordítani a falu világára, nem csupán a kutatás, a megértés, hanem a segítés szándékával.
Rostás Zoltán professzor, a Gusti-iskola egyik legjobb ismerője, és az ő irányításával doktori címet szerzett, immár a bukaresti, kolozsvári, nagyváradi vagy éppen a csíkszeredai egyetemeken előadó tanárként tevékenykedő társadalomtudósok ugyan néhány korábban, vagy nemrég megjelent tanulmánykötetből indultak ki, de menetközben olyan érdekes kérdések is előtérbe kerültek, mint az egyetemi oktatás mai jellegének kialakulása, kialakítása az egyéni, tekintélytisztelő vagy a részvételi előadásmódok mellett.
Számomra különösen feltűnt, hogy a bukaresti román kutatók mennyire otthonosan mozognak a két világháború közötti vagy éppen a második világháború utáni erdélyi magyar vonatkozásokban. Az Erdélyi Fiatalokról, az Erdélyi Helikonról, a Korunkról, a különböző folyóiratokhoz kapcsolódó írókról, szerkesztőkről, a közöttük létező vitákról és ideológiai különbségekről úgy beszéltek, mintha azokban az időkben éppen ebben a térségben éltek volna, bizonyítva, hogy sokkal jobban ismerik az akkori történéseket, előterüket és hátterüket, az erdélyi magyarság önálló intézményalapító törekvéseit, mint ahogyan napjainkban a romániai magyar közéletben magának utat taposó jónéhány törtetőre jellemző. És ugyanígy áll a helyzet a második világháború utáni évekre, évtizedekre is, a táguló majd beszűkülő romániai szocialista kultúrpolitikára, azokra az évekre, amikor a társadalom egységesítésére vonatkozó elképzelések az egyre erőteljesebb asszimilációs törekvésekkel társultak.
Jó érzés volt az érdekes és értékes eszmecseréket hallgatni abban a Kósa András vezette bukaresti magyar kulturális központban, amely hétről-hétre tanulságos rendezvényekkel hívja fel magára a figyelmet, betöltve a magyar kultúra terjesztésének a híd-szerepét is, méghozzá a lehető legváltozatosabb műfajú rendezvényekkel.
És talán ami a legfontosabb: egy-egy ilyen találkozó megerősíti az ember hitét abban, hogy nagy hiba lenne a román-magyar kapcsolatok jellemzőjévé tenni azokat a szélsőséges megnyilvánulásokat, amelyeket a média harsogása néha olyannyira felnagyít. A felszín alatt ezek sokkal mélyebbek, sokoldalúbbak és mindkét fél hasznára válnak.