Sarány István

Mifelénk is meghonosodott a bolognai oktatási rendszerrel együtt – vagy már azelőtt? Ki emlékszik már rá?! – az egyetemi ballagáson a talár és a doktori vagy magiszteri kalap viselése.

A sztrájkoló pedagógusok hajthatatlanok: eltökélten kitartanak követeléseik mellett, hangsúlyozva, hogy a tét ezúttal nem pusztán a méltányos bérezés biztosítása, hanem az alulfinanszírozott tanügyi rendszer versenyképessé tétele. Ehhez pedig pénz és politikai akarat, no meg szakmai elköteleződés szükséges.

Elég idősek vagyunk már ahhoz, hogy minden alkalmat kihasználjunk a találkozásra, az együttlétre – fogalmazta meg pár évvel ezt az igazságot baráti társaságunk legidősebb tagja. S tudta ő jól, hogy mit beszél, még akkor is, ha aznap nem olvasott felszínes örökigazságokat megfogalmazó Coelho-kötetet, ugyanis átesett már komoly betegségen, túlélt egy súlyos autóbalesetet, no meg azelőtt a nyugdíjazásáig sok-sok munkával eltelt időszak sem volt zökkenőmentes.

Paradoxonnak tűnhet, hogy egy nemzetek feletti egyháznak – mint amilyen a római katolikus egyház is – nemzeti megtartó ereje van. Sőt, mint évről évre bebizonyosodik minden pünkösdszombati zarándoklat alkalmával, Csíksomlyó nemzeti kegyhely jelleget öltött.

A jelek szerint minden jól megy a gazdasági életben, a munkavállalóknak nincsenek követeléseik. A szakszervezetek is mintha behúzták volna féket…

Élményközösségnek lehetne nevezni talán a csíksomlyói pünkösdszombati zarándoklatra összegyűlő tömeget. Tömeget mondok, noha a szónak van egy enyhe pejoratív felhangja, de nem találok jobb szót a hatalmas emberáradat megjelölésére.

A hét végén lélekemelő eseményen vehettem részt Kolozsváron: emléktáblát lepleztek le a szervezők Szőcs Géza egykori kolozsvári lakóháza falán. Az esemény a Kolozsvári Magyar Napok gazdag és változatos programjának része volt, kis adalék a kulturális kavalkádhoz. A táblaállítás kezdeményezői a hajdani Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége – közismert betűnevén MISZSZ – tagjai voltak, olyan emberek, akiket összeköt a kilencvenes évek elejének eufóriája, akik akkor ismerkedtek a politikával és a politizálással, s akik harminc év teltén akár egymás politikai ellenfelei lettek, más-más szervezetek képviseletében, vagy a társadalmi, gazdasági vagy tudományos élet más területén, netán civil aktivistaként futottak be karriert. Itthon vagy Magyarországon. Netán itthon és Magyarországon.

Beke Mihály András legújabb esszékötete önmagunk jobb megismeréséhez segít hozzá. Számomra egyik legérdekfeszítőbb írás a könyvből a Lesz-e szobra Ceaușescunak? című esszé volt, meghatározva az egész kötet alaphangulatát.

Számos sztereotípiát cáfoltak a hét végén a csíkszeredai Nagy István Művészeti Középiskola kisdiákjai. Például azt, hogy a gyermekeket nem érdekli a költészet. Meg azt, hogy nem érdekli őket a klasszikus irodalom. Hogy nem érik el az ingerküszöbüket a tanrendben szereplő költők alkotásai. S még folytathatnám a sort.

Azt már hallották a rádióhallgatók, hogy Ludovic Orban liberális pártelnök, a parlament alsóházának elnöke részt vett Csíkszeredában az általa vezetett politikai alakulat megyei szervezete tisztújító közgyűlésén. Az eseményről az állami hírügynökség, az Agerpres számolt be. Idézem a hírt: „Hargita megye fejlődési potenciáljának kiaknázásával a régió etnikai összetétele is jelentősen módosulhat – jelentette ki vasárnap Ludovic Orban, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke.”

A hét végén Erdély legnagyobb városnapjának mondott, tudott rendezvényén voltam. Harmincéves fennállása alatt letisztult a rendezvénysorozat, fokozatosan elválasztották a búzát az ocsútól, az ószer–oroszpiac–kínaibolt-hangulatú zsibvásár megszűnt, csupán egy két bóvliárus húzódott meg a kézművesvásár sátrai között.