Sarány István

Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt.

Gyakran elérhetetlennek bizonyulnak a karnyújtásnyira lévő dolgok. Több, mint húsz évig jártunk át évente legalább kétszer-háromszor Harinán, s mindannyiszor megcsodáltuk a lassan, de biztosan – és végérvényesen – arculatot váltó falu fölött magasodó, kéttornyú evangélikus templomot. S megannyiszor el is mondtuk, hogy egyszer meg kellene állnunk, s megnézzük azt az építészeti gyönyörűséget.

Minap roppant érdekes beszélgetésen vettem részt művészeti intézmények, közművelődési szakemberek és a művelődési élet finanszírozásában felelősséggel bíró szakpolitikusok társaságában. A figyelmemet egy kettős kérdés ragadta meg különösképpen: mi a célja, a szerepe a kultúrának, illetve milyen jellegű kulturális tevékenységet szabad és kell finanszírozni közpénzből?

A koronavírus-járvány tükröt tartott – és tart mindmáig – társadalmunknak. S a tükörben látott kép nem feltétlenül kedvező ránk, a társadalom tagjaira nézve. De mit láthatunk ebben a tükörben?

Szeretünk mindent számszerűsíteni. Szeretünk mindent mérni, összehasonlítani. Mostanában, tanévzárás után, záróvizsgák teltén, érettségi és középiskolai felvételi múltán az iskolákat hasonlítgatjuk össze. S máris megszületnek a különböző szempontok szerint összeállított rangsorok, megbélyegző megfogalmazású anyagok.

Évekkel ezelőtt több alkalommal is megfogalmaztam jegyzeteimben, hogy nem tartom helyénvalónak a parádés ballagási ünnepségek és lakodalomnak is beillő, olykor anyagi lehetőségeinket meghaladó ajándékozással egybekötött ballagási ebédek megszervezését – ahhoz, hogy pár hét múlva az ünnepelt, a búcsúztatott, a megajándékozott, a „Nagybetűs Élet…” tartalmú példabeszédekkel traktált fiatal elbukjon az érettségi vizsgán. Vagy stílusosabban szólva: elhasaljon annak a bizonyos Nagybetűs Életnek az első nagyobb megmérettetésén, próbatételén.

Kádár Jánosnak tulajdonítják a címül írt kijelentés fordítottját: Aki nincs ellenünk, az velünk van, mondván, hogy visszájára fordította a Rákosi-korszakban dívó Aki nincs velünk, az ellenünk van mondatot. S abban az időszakban, a proletárdiktatúra korában ez nem egy egyszerű kijelentés volt, hanem politikai véleménynyilvánítás, és egyben felhívás, parancs az osztályellenséggel való leszámolásra, a hivatalos kurzusba való betagolódásra.

Hosszas bizonytalankodás, kapkodás után tegnap elkezdődtek a nyolcadikosok tudásszintjét felmérő országos vizsgák. A hazai magyar nyelvű médiában nevezik azt kisérettséginek, képességvizsgának – nem összetévesztendő a művészeti, sport-, felekezeti vagy katonai oktatásban való részvételt megelőző alkalmassági vizsgával –, de nevezik záróvizsgának is.

Olvasom a hírekben, hogy van egy derülátó meg egy borúlátó forgatókönyv, ami az autópálya-építést illeti. Derűs hangulatában lehetett, aki a derűlátóbb változatot megfogalmazta, ugyanis nagyon viccesen hangzik: idén 50 kilométer készülhet el. A borúlátó jóslat is ugyanilyen vicces, ugyanis 25 kilométer befejezését saccolja.

Kétségtelenül, a hétvége kiemelkedő eseménye a pünkösdszombati csíksomlyói zarándoklat volt. Furcsára sikeredett a koronavírus-járvány terjedésének megfékezése érdekében hozott korlátozások miatt: elmaradtak a gyalogosan érkező keresztalják, elmaradtak a tömegesen, autóbusszal érkező szervezett zarándokcsoportok, elmaradtak az immár intézményesült zarándokvonatok, elmaradt az ilyenkor szokásos vendégjárás a környéken lakóknál.

Tusnádfürdőn láttuk, hogy a lakóházak – általában az épületek – nagy részét villanypásztorral vették körül. Nem másért, de ott is valamiképpen szeretnék távol tartani a medvéket, amelyek egyre sűrűbben merészkednek lakott területre az élelemszerzés reményében. Az ötlet tehát adott volt – ha ház és medve, akkor villanypásztor.