Olvasom a hírekben, hogy van egy derülátó meg egy borúlátó forgatókönyv, ami az autópálya-építést illeti. Derűs hangulatában lehetett, aki a derűlátóbb változatot megfogalmazta, ugyanis nagyon viccesen hangzik: idén 50 kilométer készülhet el. A borúlátó jóslat is ugyanilyen vicces, ugyanis 25 kilométer befejezését saccolja.

Érdekes a hozzáállás a témához.

Az észak-erdélyi autópálya építését 2004-ben kezdték, s akkoriban azt rebesgették, hogy 2012-re Brassótól az országhatárig, Borsig készül el a sztráda, s ha a magyar útépítők is csipkedik magukat, akkor Pestig, illetve Európában bármeddig száguldozhatunk – ha van autónk, üzemanyagunk és pénzünk. A tervezett pár száz kilométerből öt év alatt megépült az első 42 kilométeres szakasz Torda és Gyalu között, amit rá egy évvel újabb 10 kilométerrel toldottak meg, összekötve Tordát Aranyosgyéressel. Aztán megépült Gyalu és Magyarnádas között egy 8,7 kilométeres szakasz, amit azonban évekig nem lehetett használni egy meg nem épített híd miatt, másik irányba pedig az Aranyosgyéres–Marosvásárhely vonalon készült el újabb pár kilométer.

S közben 2020-at írunk.

Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy Bukarest ódzkodik a sztrádaépítéstől. Legalábbis ami az észak-erdélyi vagy a moldvai pályákat illeti. A dél-erdélyi pálya – bár az is hosszú idő alatt, szakaszosan, de szinte elkészült. Mondjuk, erről a szinte összejött dologról az egyszeri falusi legény esete jut eszembe, aki azzal dicseketett a bál utáni napon, hogy szinte megcsókolt egy lányt. Nade visszatérve a mi témánkhoz: Még pár kilométer kell ahhoz, hogy Nagyszebentől az országhatárig, Nagylakig lehessen normális körülmények között, a 21. századi elvárásoknak megfelelő módon közlekedni. Aki gyakrabban utazik nyugatra, akár innen a Székelyföldről is, inkább vállalja a hosszabb, de sztrádán megtehető utat, mint a rövidebb, de zsúfolt, balkáni modorban vezetett kamionoktól hemzsegő, veszélyes műutat Várad felé. Emlékszem, milyen megrökönyödéssel fogadtam egyik közlekedési miniszterünk indoklását, hogy miért nem kell nekünk sztráda: azért, mert azon fog elszáguldozni tőlünk a tőke. Holott nagy a gyanúm, hogy – egyebek mellett – éppen annak hiánya miatt nem jön ide. Vagy legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan azt elvárnánk.

A székelyföldi térség felemelkedését a közlekedési infrastruktúra fejlesztésétől várjuk – többek között. Ez jótékony hatással lenne az üzleti életre egyrészt, másrészt pedig az idegenforgalomra. Tehát autópályákra, repülőterekre lenne szükség. A marosvásárhelyi reptér már működik – úgy ahogy –, s ha a politikusoknak hinni lehet, talán a brassói nemzetközi repülőtér is elkészül Vidombákon. Így a bákóival együtt három repülőtér volna viszonylag elérhető közelségben, csak éppen autópályán vagy legalább gyorsforgalmi úton kellene megközelíteni azokat.

Általánosban tanultuk a hármas szabályt. segítségével könnyűszerrel kiszámítható, hogy ha 16 év alatt az A3-és észak-erdélyi autópályából elkészült kb. 137,75 kilométer (na jó, ebben benne van a Bukarest–Ploiesti közötti 62 kilométeres szakasz is!), akkor a tervezett mintegy 585 kilométer befejezéséhez nagyjából még 52 esztendőre lesz szükség. Azaz nem biztos, hogy megérjük hajason. Legfennebb a gyermekeink.

Addig maradnak a korszerűtlen, viszonylag zsúfolt útjaink, amelyeken olykor kaland az utazás, európai jellegüket csupán a jelzésük, s a rájuk vonatkozó szabályok be nem tartásáért kirótt bírságok adják, semmiképp a biztonság és a gyorsaság.

Azt nem tudom, hogy a megsaccolt 52 év derűlátó vagy borúlátó becslés…?