Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt. Az elemit a Petőfi iskola alagsorában kezdték, jártak iskolába a néhai Hirsch-házba is, ahol ideig-óráig a zenészek gyakorlótermei voltak, de aztán az épület nem volt túl biztonságos, lelakott volt, s különben is tulajdonost cserélt, így onnan költözni kellett. A lányom osztálya vállalta a mostoha körülményeket is, hogy ne kelljen délután járni iskolába. Nagyobbik fiam már az Ady nevét viselő iskolába járt művészetisként, majd beköltözhetett az új iskolaépületbe. Az éppen 13 esztendővel ezelőtt történt. Kisebbik fiam már ott kezdte az első osztály, az ő generációja volt az első, amelynek tagjai az új, saját iskolaépületben járták ki a 12 osztályt.
A szállás nélküli iskola, állandó bolyongásával sok feszültséget okozott akkoriban a városban, szerencsére az intézménynek olyan vezetői voltak, akik nem adták fel az önálló épület megszerzésének reményét, s minden követ megmozgattak megszerzése, megvalósítása érdekében. Így készült el 12 tanévvel ezelőtt a rendszerváltás előtt elkezdett, a megyei könyvtár székházának indult építkezés, de amely szinte húsz esztendeig gazdátlanul éktelenkedett a város központjában, s így vehették birtokba a diákok és tanáraik.
S míg a nagyobb gyermekeimnek csak részben adatott meg a saját iskolaépület nyújtotta biztonság, a kicsi ezt elemi, általános és középiskolai tanulmányai alatt végig élvezhette. Az ő nemzedéke csupán a tornatermet hiányolta: egy ideig egy földszinti osztálytermet rendeztek be tornateremnek, nyáron meg a sportpályát használták. Szerencsére nagyon találékony tornatanáruk volt, aki minden alkalmat kihasznált, hogy a város vagy a városközeli sportlétesítményekbe vigye a gyermekeket tornaórákon: így műfalat másztak, uszodába jártak – akkoriban még Sepsiszentgyörgyre, mert Csíkszeredában még nem volt fedett uszoda – télen pedig síeltek és hódeszkáztak a környékbeli pályákon. Vagy más iskolák tornatermeit járták sorra, ha sikerült úgy egyeztetni az órarendet.
Tegnap olvastam a hírt, hogy a városvezetés aláírta az iskola tornatermének kivitelezési szerződését. Ismerve, hogy hogyan mennek, illetve olykor hogyan nem mennek nálunkfelé a dolgok, nem venném készpénznek a kivitelezők ígéreteit a határidőre vonatkozóan. De már az is elégtétellel tölt el, hogy a hajdani szálláskereső intézmény – tavaly volt ötven esztendős a csíkszeredai művészeti oktatás, s abból alig 12 esztendőt töltött saját épületben – rövidesen saját tornateremmel rendelkezhet.
Azt mondják, az angol pázsithoz rendszeres gondozás kell, no meg ötszáz év. Egy iskola meggyökerezéséhez is szükséges a gondoskodás mellett pár évtized: a csíki művészeti iskola fennállásának fél évszázada alatt bebizonyította, hogy életképes, léte szükséges és fölöttébb hasznos a térség számára. A gondoskodás megvolt, megvan manapság is, s az eltelt ötven esztendő, a növendékek sokasága bizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az intézményteremtők igyekezete, a folyamatosan szállást kereső diákok, tanárok kitartása.
Remélem, még lesz kapcsolatom ezzel az iskolával, amely ha nem is nevelt művészt gyermekeimből, de megőrizte és gyarapította kreativitásukat, olyan tájákozottságot, készségeket, jártasságot és szemléletmódot adott számukra, amelyért hálásak mindmáig, s amelynek hasznát veszik a mindennapi életben, holott választott mesterségük nem függ össze a művészetekkel. Nem bánom, lévén, hogy ők sem bánják, hogy elsőszülött gyermekem művészeti iskolába járt, s példáját követve a másik kettő is.