Minap roppant érdekes beszélgetésen vettem részt művészeti intézmények, közművelődési szakemberek és a művelődési élet finanszírozásában felelősséggel bíró szakpolitikusok társaságában. A figyelmemet egy kettős kérdés ragadta meg különösképpen: mi a célja, a szerepe a kultúrának, illetve milyen jellegű kulturális tevékenységet szabad és kell finanszírozni közpénzből?

A kettős kérdésre adott válasz is kettős: támogatni kell egyrészt minden olyan kulturális tevékenységet, amely közösségi élményt nyújt, identitáserősítő jelleggel bír, másrészt pedig pénzt és energiát kell fektetni azokba a művészeti, közművelődési tevékenységekbe, amelyek az egyetemes nyugati keresztény, illetve az egységes magyar kultúrkörhöz való tartozásunkat sugallják, jelzik, hangsúlyozzák, e kultúrkör viszonyrendszerében értelmezhetőek. Tehát úgy kell lokálisak legyenek értékeink, hogy kapcsolódjanak az egyetemes értékekhez.

Egy vidéki térség, mint amilyen Hargita megye vagy akár a Székelyföld közművelődési életét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy elsődlegesek a népi kultúrával, hagyományőrzéssel kapcsolatos tevékenységek. Hogy mást ne említsünk: a táncház-mozgalom kibontakozása óta, immár közel fél évszázada feléledt az érdeklődés a népzene és néptánc, a népviselet és a hagyományos mesterségek iránt. Mindez annak dacára, hogy a hagyományos paraszti világ rég a múlté, a térség nagymértékben polgárosodott, a népi kultúra háttérbe szorult, a hagyományok gyors tempóban átalakulnak.

Itt hadd jegyezzük meg, hogy a táncház-mozgalomnak mintegy előfutára volt a két világháború közötti időszakban az Ezer Székely Leány Napja elnevezésű találkozó, illetve a kezdeményezői, szervezői által elindított divat: a népviseleti darabok újra felfedezése, viselése, divattá válása.

A népzene iránti érdeklődésben fakadt az idén negyven éves Csíkszeredai Régizene Fesztivál is, a hajdani Barozda táncház-zenekar a népzene irányából közelített a Kájoni-hagyatékban található dallamok előadásához, így ez a zene nem hangzott idegennek a népzene iránt érdeklődők fülének. De a népi értékek felé való fordulást jelzi a térséget átszövő gyermeknéptánc-csoportok sokaságának jelenléte és működése. Sikerük pedig annak tudható be, hogy közösségi élményt nyújtanak.

De a közösségi élmény és az identitás-meghatározó elem a kulcsa a falvainkban nagy számban működő fúvószenekarok és egyházi énekkarok sikerének is. Akárcsak a minden valamire való helyen létező, működő – és hasznosságát gyakran bizonyító – önkéntes tűzoltó alakulatoknak is.

A kultúra iránti igényt jelzi az is, hogy Hargita megyében három, a Székelyföldön pedig öt kőszínház és egy befogadó színház, három népi együttes, négy jelentős közgyűjteménnyel bíró múzeum működik közpénzből, magas a könyvkiadók száma és talán ebben a térségben tevékenykedik a legtöbb aktív képzőművész.

Tehát közművelődési életünket az identitáshordozó hagyományápolás és a nyugati keresztény kultúrkörhöz való kötődés jellemzi. S mindez történik egy rurális, de polgárosodott környezetben.

Hogy mégis sokrétű, nagy tömegeket megmozgató hagyományápoló tevékenység folyik, egyrészt a térség zártságában és mélyen vallásos jellegében gyökerező konzervativizmusban keresendő, másrészt pedig identitáshordozó elem, a kisebbségi létben a másság, a környezettől való elkülönülés kifejezője ennek a kultúrának a továbbélése. Éltetője pedig a közösségi igény, illetve az erre az igényre ráfelelő politikum, amely a működés feltételeinek egy részét biztosítja.

Ez a tanulsága számomra a közművelődési szakemberekkel folytatott roppant érdekes beszélgetésnek.