Szeretünk mindent számszerűsíteni. Szeretünk mindent mérni, összehasonlítani. Mostanában, tanévzárás után, záróvizsgák teltén, érettségi és középiskolai felvételi múltán az iskolákat hasonlítgatjuk össze. S máris megszületnek a különböző szempontok szerint összeállított rangsorok, megbélyegző megfogalmazású anyagok. Mire az internet népe, a kommentelők hada, a mindennel s mindenkivel vagdalkozó nethuszárok népes csoportja máris ontja véleményét, sommás ítéleteket fogalmazva meg, s rendszerint elmarasztal vagy egy népcsoportot, vagy egy magyar politikai alakulatot, vagy mindent és mindenkit. Holott nem mérhető minden számokban, s a statisztikákról is tudjuk már bő fél évszázada a politikusoktól, hogy annak kedveznek, akik készítik őket. Esetünkben meg annak, aki értelmezi, vagy értelmezni próbálja a számsorokat.
Holott az iskolát nem lehet számokra redukálni – hogy csúnya szót mondjak. Mert az iskolában gyermekekről, tanítókról és tanárokról, közvetett módon pedig szülőkről van szó. Hús-vér emberekről, akik ráadásul gondolkodnak és éreznek.
Az iskolai statisztikákról két példa jut eszembe. Az egyik nagynevű, felkapott, jó eredményeket produkáló iskolában mondták pár éve: megfigyelték, hogy sokan jutnak be kilencedik osztályba egy adott falusi iskolából, a jó magas román jegyek segítik a gyermekeket. Utánajártak a dolognak, s kiderült, hogy az adott pedagógus a statisztikának dolgozott: vizsgára készítette fel a gyermekeket úgy, hogy álmukból felköltve is betéve tudták a román vizsgatételeket. A felvételin a siker nem maradt el, viszont a gyermekek egy része már első éven kibukott az iskolából vagy más intézménybe kérte át magát, mert nem volt meg a kellő tudása ahhoz, hogy felvegye a versenyt társaival.
Egy másik, ugyancsak statisztikás történetem: az egyik vidéki szakközépiskola kimagaslóan jól teljesített pár évvel ezelőtt az érettségi vizsgán. Kicsit a számok mögé nézve kiderült, hogy a 20 százalékos siker tulajdonképpen egyetlen egy sikeresen vizsgázó gyermeket jelent, ugyanis ötön iratkoztak be a vizsgára és egynek sikerült vennie az akadályokat. Ráadásul nem is abban az évben végzett, korábbi évfolyam diákja volt. Tehát a valóságban egyetlen egy abban az évben végzett diáknak sem sikerült a vizsgája, a statisztika jóvoltából viszont az iskola 20 százalékos sikerarányt könyvelhetett el.
Tehát óvatosan járjunk el, mikor iskolákat rangsorolunk, minősítünk. Egy-egy intézményt jónak minősíthet a közvélekedés, a jó marketing is – a jó eredmények mellett – s oda természetesen a jobb záróvizsga-eredményekkel rendelkező gyermekek jutnak be a számítógépes elosztáskor. De ez még nem jelenti föltétlenül azt, hogy az oda bejutott gyermekek a legjobbak – lásd a vizsgára alaposan felkészített, de tudásfedezet nélküli gyermekek korábban ismertetett esetét. Egy ilyen iskolában bizonyára öröm dolgozni a pedagógusnak. Még akkor is, ha semmivel sem jobb, felkészültebb mint egy gyengébb iskolában dolgozó társa. De mit tehet az a pedagógus, akinek a gép egy nem túl jó hírű iskolát dobott ki, ahová többnyire csak a szerény tanulmányi eredményekkel büszkélkedő gyermekek jutnak be, vagy akik olyan hiányosságokkal érkeznek bizonyos iskolákból, hogy azt már képtelenség bepótolni. Gyakran az jelenti a sikerélményt diák és tanár számára egyaránt, ha a nyolcadik osztályos minimális tudásszintet elérik 10 osztály végére. S ha 12 osztály végére még az érettségit is sikerrel veszik a nagy hátránnyal induló gyermekek, az öröm annál nagyobb diák és pedagógus számára egyaránt.
Tehát nincs szükség a dekázásra, a méricskélésre és összehasonlításra, csupán arra van szükség, hogy az adott kereteket kihasználva – még akkor is, ha azok nem ideálisak, de mindenképpen adottak – tanár, diák és szülő egyaránt végezze a dolgát a legjobb tudása szerint. Ha az sikerül, rájövünk, hogy nem kell mindent számszerűsíteni.