Vélemény

Akármilyen furcsa: a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg a legjobban, amelyeket a legkevésbé tartunk valószerűnek.

Amerikában egy olyan (legalábbis látszatra váratlan) esemény következett be, mely Joe Biden demokratáit súlyos aggodalmakkal tölti el. A Virginia állambeli kormányzóválasztáson a választók többsége a republikánus jelöltre szavazott. Thomas Greven november másodikai veresége, melyet a korábban szintén biztosra vett New Jersey-i győzelem elmaradása is súlyosbított, egyfajta trendet látszik előre vetíteni. Az elővárosok korábban demokrata választói a jelek szerint hátat fordítanak a zászlónak.

Nem, nem ettem meszet, sem kisüstiből nem szedtem be reggeliben, hogy ilyet állítok: barozda a csűrben. Ugyanis a barozdának, azaz a barázdának a szántóföldön a helye, a csűrben pedig a mező termését tároljuk. Holott tegnap este tényleg a csűrbe került a barozda, mert a fennállásának immár 46. évét ünneplő, legendás Barozda együttes a templomáról híres, parányi csíki faluban, Delnén, a kultúrcsűrben lépett fel – négyállomásos erdélyi turnéja zárásaként.

A Netflixnek, ennek az előfizetéses filmes online csatornának egyre több a nézője Erdélyben is. Fiatalok, középiskolások, sőt nagyobb általános iskolások kedvenc beszédtémái közé tartoznak az ott látott filmek, sorozatok. De a felnőtteknek is, hiszen amikor hazatérnek – ha nem éppen otthon vannak online munkán – szívesen bekapcsolják valamelyik okos készüléküket a telefontól a tévéig és megnéznek egy-egy olyan produkciót, amelyek nem jelentik ugyan a hetedik művészet csúcsát, de a legalsó szinteket sem.

A spanyolországi választások az Európai Unió államainak zömében óvatos derűlátásra adtak okot. Brüsszelben ugyanis az előző választásokon hajszálnyi többséggel hatalomra jutott Pedro Sánchez újabb – a hajszálnyinál ismét nem jobb eséllyel – továbbra is hatalmon maradhat.

1977 őszén kerültem Kolozsvárra. Elsőéves joghallgató (gólya) voltam. Albérletben laktam Rónay úrnál, akit szinte mindenki Imre bácsinak nevezett. Az öreg címfestő kisiparos volt, a kolozsvári mesterembereknek ahhoz a generációjához tartozott, amelyiknek színház- és operabérlete volt, három-négy újságra fizetett elő és rendszeresen olvasott. Házigazdám valamiért megkedvelt engem, gyakran sakkoztunk, szívesen mesélt kedves adomákat és nem bánta, ha rájártam a házi-könyvtárára.

A jónevűség nem annyira a saját eddigi színészi teljesítményéből származik, amely szintén nem lebecsülendő, hanem édesapjának a nevéből. Matt Salinger ugyanis annak a J. D. Salinger írónak a fia, akinek a Zabhegyező címen megjelent regényéért rajongott a múlt század hatvanas éveinek a magyar fiatalsága itthon, Erdélyben is.

Színből a világ vezetői is felismerték, hogy a saját sírunkat ássuk. Erre figyelmeztetett António Guterres ENSZ-főtitkár is a COP26 globális klímacsúcs nyitányán Glasgowban. De a felismeréstől a beismerésig hosszú az út! A fájdalmas és kényelmetlenséggel járó, sokba kerülő ellenlépésekig még hosszabb. Ráadásul sokan nem is akarnak erre az útra lépni.

Kezdő újságíróként jártam először bányában. Bár nem is volt igazi bánya, csupán gyakorlótárna a balánbányai bányásztanulók számára, nagy hatással volt rám, borzongással töltött el a tudat, hogy – ha csak pár méterrel is, de – a föld felszíne alatt vagyok, ott, ahol, ha kialszanak a lámpák, a sötétség és a csend az úr; ahol az ember minduntalan érzi a szokatlan helyzet okozta nyomást, félelmet.

Az eset annak kapcsán jutott eszembe, hogy a múlt csütörtökön, a női kardozók olimpiai kvalifikációs versenyén, Milánóban az ukrán Olga Kharlan – egyéniben négyszeres világbajnok – miután magabiztosan legyőzte orosz ellenfelét, Anna Szmirnovát (15-7-re) ugyan köszönésképpen függőleges helyzetbe állította, majd megérintette ellenfele kardját, de nem fogott vele kezet.

Apai nagyapámat nem ismertem. Jószerint édesapám sem emlékezett rá: hétéves volt, amikor deportálták. Nagyapám nem volt arisztokrata. Nem volt kulák. Még a fronton sem szolgált, túl volt a harmincadik évén, három kisgyereke volt, így nem sorozták be.

Ezt a jegyzetet egészen biztosan nem írom meg, ha nem ugrik a szemembe egy mém – a lehető legegyszerűbben fogalmazva, egy átalakított fotó – a közösségi oldalon. A fotóval  egy már semmiképpen nem fiatal erdélyi magyar újságíró saját, oltásellenes, maszkviselés-ellenes, ki- és bejárási tilalom ellenes szövegét kisérte.