1977 őszén kerültem Kolozsvárra. Elsőéves joghallgató (gólya) voltam. Albérletben laktam Rónay úrnál, akit szinte mindenki Imre bácsinak nevezett. Az öreg címfestő kisiparos volt, a kolozsvári mesterembereknek ahhoz a generációjához tartozott, amelyiknek színház- és operabérlete volt, három-négy újságra fizetett elő és rendszeresen olvasott. Házigazdám valamiért megkedvelt engem, gyakran sakkoztunk, szívesen mesélt kedves adomákat és nem bánta, ha rájártam a házi-könyvtárára.
Egy alkalommal már szerdán érdeklődött, hogy szombaton hazamegyek-e Nagyszalontára. Mikor kiderült, hogy nem, akkor aziránt kezdett puhatolózni, hogy van-e randim a kérdéses napon. Bevallottam neki, hogy aktuális barátnőm épp kirúgott, úgyhogy nincs kivel randiznom. Láthatóan megkönnyebbült és rákérdezett, hogy akkor milyen programom van szombat délután. Mondtam, hogy még nem tudom, valószínűleg átolvasom a jogelméleti jegyzeteimet (közeledett a téli vizsgaidőszak). „No, ennél van a számodra egy jobb programom! De még nem mondom meg, meglepetés!” – mondta az öreg diadalmasan.
El nem tudtam képzelni, hogy miről lehet szó, de különösebben nem is érdekelt, szinte megfeledkeztem róla, így aztán váratlanul ért, amikor szombaton ebédelni invitált. Még ennél is jobban meglepett, hogy öltönyben volt, pedig tudtam róla, hogy utálja a nyakkendőt. A felesége, Izabella néni krumplisalátát és fasírtot készített (ez utóbbiban verhetetlen volt), majd édességként a náluk divatos flódnit kaptam. Ebéd után Küküllőmenti rizlinget ittunk mértékkel. Azt hittem, hogy ennyi volt a meglepetés, tisztelettel megköszöntem az ebédet és vissza akartam vonulni a szobámba, amikor Imre bácsi huncutkásan elmosolyodott. „Ez csak a kezdet volt, most jön az igazi meglepetés. Gyere át hozzánk!”.
„Készen vagy? – kérdezte az öreg a feleségétől, majd választ sem várva behúzta a függönyt, és felgyújtotta a villanyt. Izabella néni már átöltözött, egy elegáns kosztümben jelent meg és leült az egyik fotelbe, majd intett nekem, hogy üljek a közelben lévő karosszékbe. Olyan volt a hangulat, mintha színházban lettünk volna. Imre bácsi közben egy ruhásszekrényből szuszogva vett elő egy Tesla márkájú táska-lemezjátszót. Ezután szertartásosan felnyitotta, majd különböző puhaságú ecsetekkel (volt belőlük bőven) akkurátusan megtisztogatta a lemezjátszót, és a hanglemezt is. Közben Izabella néni szája elé tett mutatóujjával jelezte, hogy ne zavarjam Imre bácsit. Megilletődötten ültem és vártam, hogy mi fog történni. Amikor az öreg elégedett volt a lemez és a lemezjátszó állapotával, akkor valósággal áhítattal bekapcsolta a készüléket és felcsendült Csajkovszkij első zongoraversenye. Számomra a zene abban az időben még az Omegát, LGT és az Illést (amelyik akkor már Fonográf volt) jelentette. Viszonyulásom a komolyzenéhez meglehetősen vegyes volt. Néhány operaslágert, Vivaldi Négy évszakát és Liszt második magyar rapszódiáját kedveltem, de az összes többit untam. Ennek ellenére fegyelmezetten végighallgattam Csajkovszkijt (volt még részlet a Hattyúk tavából és elhangzott a Virágkeringő is). Olykor lopva az egyenletesen forgó korongra és a hangszedőbe épített lejátszótűre pillantottam, hogy lássam, mennyi lehet még a meglepetésből. Szerencsémre Imre bácsi nem vett észre, mert lehunyt szemmel átadta magát a zene élvezetének, s csak amikor az utolsó akkord is elhalt, szólalt meg meghatottan: „A világ legcsodálatosabb zenéje!” Aztán amikor kissé megnyugodott elmondta, hogy aznap lett 64 éves és örül neki, hogy együtt ünnepelhette meg velem a születésnapját.
Mostanság nem múlik el nap, hogy ne hallgatnék komolyzenét vagy dzsesszt (de leginkább mindkettőt). A minap a Radio România Muzical-on meghallottam Csajkovszkij első zongoraversenyét. Több okból is elérzékenyültem. Nemrég múltam 64 éves.