Akármilyen furcsa: a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg a legjobban, amelyeket a legkevésbé tartunk valószerűnek.
Az előbbi szentenciát közel száz évvel ezelőtt fogalmazta meg Aldous Huxley és mára vált axiómává. Ma, amikor a világ kereke bolondkerékké pergett, egyre nyilvánvalóbb, hogy a második világháború és a Keleten dúló szocializmus borzalmaitól kísértett George Orwell disztrópiája, az 1984 írja le a legpontosabban jelen világunkat. Többen és sokat – magam is és többször – idézik Orwell valósággá váló rémtörténetét.
Van azonban egy Huxley disztrópia, amely még Orwell figyelmeztetésénél is kegyetlenebb. A Szép új világot Huxley is szatírának szánta. A regény tudományos-fantasztikus vonulata, a szerző mulatságos ötletei és a (bök)versikék – különösen a korai, torzító magyar fordításban – sokáig elfedték a mű alapvető keserű kiábrándultságát, amely mögött ott van az első világháború csúf emléke, a gazdasági világválság, a hagyományos értékek devalválódása miatti nosztalgia, és ott vannak a nagyon is valós félelmek: az elgépiesedett, elidegenedett világ, a társadalom általános manipulálása, a kommercializálódott tömegkultúra, és talán mindenek fölött az idegengyűlölet fenyegető árnya.
A szép új világ Huxley ellenutópiájában valamikor a harmadik évezred derekán jön el, egy minden ízében tökéletesen megtervezett és megszervezett társadalomban. Az embereknek nagyszerű szórakozásokban van részük, ott, a színes, hangos, szélesvásznú, illatos és taktilis ingereket is közvetítő televízió, a korlátlan szabad szerelem, a szabadtéri szupersportok. Az emberiség, a történelemben először boldog s ha mégse egészen, ott van a szóma, a tökéletes kábítószer.
Az össznépi boldogság az emberi tényező megtervezésén alapul: futószalagon állítják elő az öt kasztba osztott emberutánpótlást (az alacsonyabb kasztok tagjait eleve csökkentett szellemi képességekkel klónozzák), és csecsemő koruktól alva tanulással kondicionálják őket a fennálló állapotok igenlésére, minden kellemetlenség, az öregedés, a halál elfelejtésére, a társadalmilag hasznos és helyes álláspontok kritikátlan elfogadására. Ebben a társadalomban nincsenek többé konfliktusok, ezért nincs helye többé sem a régi értelemben vett vallásnak, sem a művészetnek, de még a mélyebb emberi érzéseknek sem.
Huxley regénye látszólag kíméletesebb, mint Orwell utópiája. Azonban kiderült, hogy jóval kegyetlenebb. Orwell arra figyelmeztet, hogy egy kivülről ránk kényszerített elnyomás veszi át a hatalmat felettünk. Huxley szerint azonban nincsen szükség semmilyen diktatúrára ahhoz, hogy az embereket megfosszák önállóságuktól, identitásuktól, emberségüktől, mert az emberek imádni fogják a technológiát, amely megfosztja őket a gondolkodás képességétől.
Orwell azoktól félt, akik betiltják a könyveket, Huxley attól, hogy nem lesz szükség a könyvek betiltására. Orwell azoktól tartott, akik megfoszthatnak bennünket az információtól, Huxley pedig azoktól, akik akkora mennyiségű információt zúdítanak a nyakunkba, hogy passzivitásba és énközpontúságba süppedünk. Orwell attól rettegett, hogy rab lesz a kultúránk, Huxley inkább attól, hogy a lényegtelen dolgok kultúráját teremtjük meg magunk körül.
Orwell attól félt, hogy az öl meg, amit gyűlölünk, Huxley attól, hogy az semmisít meg, amit szeretünk.
Lehet, hogy mindkettőjüknek igaza volt. Egyvalamiben figyelmeztetően biztosan: a valóságot mindig azok az irodalmi művek közelítik meg a legjobban, amelyeket születésük pillanatában a legkevésbé tartunk valószerűnek.