Vélemény

A világjárvány elleni heroikus küzdelem óhatatlanul gyökeres változásokat hoz az egész emberi társadalom életében. Megváltoztathatja felfogásunkat értékekről, a közösségi létformáról, arról, hogy mi fontos és mi nem, a felelősség kérdéséről is. Bizonyos formák, minták, szokások, elvek, értékek, akár hatalomgyakorlási módok tarthatatlanná válhatnak.

Dr. Nagy Attila Kalandozás Shakespeare idő-univerzumában című könyvét lapozgatom. Hozzá menekülök a koronavírus-cirkusz elől. Jól jött a politikusoknak ez a cirkusz, mert állandóan szerepelhetnek. Választások éve van, és gyakran mutogathatják a képüket. Attól, ha ők szerepelnek, kevesebb lesz a koronavírus? – erősen kétlem. Egyre több orvos és egészségügyi dolgozó esik áldozatául a koronavírus-cirkusznak.

Az Egyesült Államok Szervezetének (az ENSZ-nek) illetékes hivatala (szinte már az iróniával határos módon) a koronavírus-járvány hódításának napjaiban tette közzé World Happiness Report-ot (melynek megnevezését magyarra a „Világboldogságra vonatkozó jelentés” gyanánt fordíthatnánk). A jelentés a lakosság közérzetét felmérő, a világ 156 országára kiterjedő közvéleménykutatás eredményein alapul. A ranglista élén Finnország, Svájc és Új-Zéland áll. Németország a 17. Mi, kelet-közép európaiak, a középmezőnyben vagyunk.

Az erdélyi magyar újságíró társadalmat megrázta a hír: néhány nappal ezelőtt, hetvenhét esztendős korában, Nagyváradon, elhunyt Szilágyi Aladár szerkesztő, író, újságíró, helytörténész. És most szeretném elmondani azt is, amit jónéhány nekrológ csak alig érintett. Szilágyi Aladár ugyanis egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akikre hosszú évtizedeken át Nagyvárad irodalmi és művelődési élete támaszkodott.

Nagyon nehéz lépést tartani a tájékozódásban a grandiózus háborúval ember és vírus között, az élővilág legfejlettebb, legkomplexebb képződménye, az emberi agy és legkezdetlegesebb entitása, az önálló szaporodásra képtelen, szubmikroszkopikus biológiai organizmus között, amely minden életformát (baktériumot, gombát, növényt, állatot) képes megfertőzni, védekezésre kényszeríteni.

Valahogy meg kell állítani a koronavírus terjedését! – vagyis egy számunkra kedvezőtlen, veszélyes biológiai folyamatot. De hogyan? Szükségállapottal? A vírus kiirtása helyett az emberek zaklatásával, kellemetlen helyzetbe hozásával? Furcsa megoldás. A szükségállapot ugyanis – többek között – az emberi szabadságjogok korlátozását jelenti. Így a mozgásszabadság, a gyülekezési szabadság, a gazdálkodási szabadság csökkentését, a sztrájkolási jog felfüggesztését, a családi élethez és a magánélethez való jog korlátozását, a lakóhely sérthetetlenségének megszüntetését, az oktatáshoz való jog és a magántulajdonhoz való jog pillanatnyi kiiktatását. Hát ettől lesz kevesebb a koronavírus?

Nem hiába mondják, hogy a telefonok többsége okosabb, mint felhasználójuk, ugyanis ezek a kütyük manapság már nem csak telefonálásra alkalmasak. Noha arra is. Minap megdicsért – éppen csak vállon nem veregett – a telefonom, mert megtettem az általa hasznosnak és szükségesnek tartott tízezer lépést. Pedig még nem is volt este, addig még párat lépkedtem, tapodtam, toporogtam, messze túlteljesítve a képernyős jószág által szabott napi normát.

A mai Magyarországon heves viták zajlanak arról, hogy a migráció és a koronavírus-járvány közt lehet-e közvetlen összefüggés? A vita megfelelő érvek hiányában puszta politikai vagdalkozásba fullad. Pedig a Die Welt című német napilapban Daniel-Dylan Böhnen Im Labor der Katastrophen (azaz A katasztrófa laboratóriumában) című írása a lehető legvilágosabb érvekkel szolgál.