Vélemény

Érdekes könyvet kaptam: az Otthonom Szatmár megye sorozat 52. kötetét. Dolgoznak ezek a szatmáriak! Kicsit hosszú a könyv címe: Tanulmány és visszaemlékezés a romániai kommunista börtönviszonyokra – alig értem a végére. A tanulmányt Tempfli Imre írta, a visszaemlékezést pedig Pakocs Károly, aki „háromszáz napot töltött a föld alatt” – vagyis a kommunista börtönökben. Nem irigyeljük érte.

Rég nem lehetett ennyi indulatot tapasztalni a közösségi médiában az államfőválasztás kapcsán, főként ami az RMDSZ és jelöltje, Kelemen Hunor szövetségi elnök választási részvételét illeti. A nethuszárok, az inkognitóban, álnév alatt beírogató megmondóemberek mindent kifogásoltak, s annak az ellenkezőjét is. A legtöbb vitát azonban a voksolás napján a magyar többségű, vagy számottevő magyar közösséggel rendelkező megyék választási részvételi aránya generálta, az „ugyemegmondtam” kommentelők igazolódni vélték teóriájukat, miszerint fölösleges volt a részvétel; vagy nem jó a jelölt; gyenge a mozgósítás; vagy hogy nem a mi választásunk ez.

A minap egy levél landolt az outlookomon. Egykori iskolatársam küldte. Mellékelem. „A kisebbik fiam asszisztált egy vizsgán a másodéves földrajzszakos diákoknál. (Mellesleg Románia legjobb egyetemén). Az egyik diáknak nem ment a tétel, ezért tanára egy jóindulatú kisegítő kérdést kínált fel: Melyik az a kontinens, mely nagyon hideg és a déli féltekén található? Rövid gondolkodás után a jövő földrajztanára rávágta: Himalája!

A képzőművészet már régóta lemondott arról, hogy egész egyszerűen csak utánozza a valóságot, a művészek a rendelkezésükre álló vizuális eszközökkel új üzeneteket fogalmaznak meg, amelyek korántsem öncélúak, hanem eljutnak az arra érzékeny befogadókhoz. Van aki színekből, formákból, vonalakból, üresen hagyott felületekből alkot és így keresi meg az új összefüggéseket, van aki a teret, az arányokat és az anyagokat fürkészi, akad aki a természetbe vagy az emberi környezetbe akar beavatkozni, hol erre, hol meg amarra irányítva a figyelmet.

Tudom, hogy milyen jeles nap a mai, sokunknak „az” jut eszébe november hetedikéről. A közvetlen aktualitásban itt van Erdogan török elnök mai budapesti látogatása , ami várhatóan élénk visszhangot vált ki, a magyar fővárosban különben megtartották az első karácsonyi közgyűlést, sőt a főpolgármester kormányülés meghívottja is volt, ezekről is érdekes lenne beszélni.

Tania Popa egymagában betölti a színpadot – elfoglalja a Bukaresti Nemzeti Színház deszkáit. Ez a hölgy egy időzített bomba, aki szemünk láttára robban. Elsöpör mindent, de nem akárhogy, hanem szelíden, érzékenyen és lelki melegséggel. Hát nem különös? Andreas Petrescu állítja róla. Ő, aki ezt, a Statiszta című darabot személyesen Tania Popának írta, kolléganőjének, akit nagyon jól ismer, és aki kigombolta a darabot, mint egy ruhát, majd magára öltötte, és eggyé vált vele. A bemutató láttán tanúsíthatom: valóban ez történt. Tania Popa – miként Andreas Petrescu állítja – valóban „életet robbantott a színpadra”.

Hol a nővéremék korosztályára mondták, hogy áldozati nemzedék, hol a miénkre. S utánunk még sok más nemzedékre. Mindig került valami rendkívüli dolog, ami áldozativá – vagy ha azzá nem is, de legalább kísérletivé – tett egy nemzedéket. A kilencvenes évek elején, amikor divatba jött a Magyarországon való munkakeresés, a székelyföldi fiatalok tömegével kerekedtek fel, hogy a szebb jövő reményében az anyaországban próbáljanak szerencsét. Akkora volt a mozgás, hogy a vendégmunkások utaztatására szakosodott vállalkozások, fuvarozó cégek alakultak Székelyföld-szerte, ezek egy része még ma is működik.

A szómágia évadját éljük. Hemzsegnek az olyan tetszetős, de senki által nem definiált fogalmak, melyek egyetlen funkciója kiiktatni a gondolkodást, valamiféle rettenetet generálni, s ezzel kirekeszteni az értelmes diskurzusból mindenkit, aki a szóbanforgó fogalmak mögött meghúzódó szándékokat akárcsak megpróbálná tisztázni is.

Október 27-én lett volna 79 éves az egyik legnagyobb magyar operaénekes, Gregor József. Mielőtt méltatásába fognék, engedjék meg, hogy egy személyes élménnyel vezessem be mondanivalómat. Szüleimmel néztem a tévét valamikor a múlt század hetvenes éveinek elején. Valamilyen esztrádműsort adtak. Egyszer csak a műsorvezető – ha jól emlékszem, Antal Imre – felkonferálta, hogy most pedig következik egy énekes, Gregor József.

Andrei Șerban nyilatkozta a III. Richárd kapcsán, hogy „bármihez nyúljunk is, jelen idejűnek kell lennie. Még e középkori angol királyról írt dráma is, amikor színpadra kerül, a máról szól.” Andrei Șerban szerint: „A III. Richárdban kiélhetjük a legsötétebb szorongásainkat. Ez a katarzis, amit Shakespeare nyújt.” Andrei Șerban csak tudja, hiszen megrendezte a darabot Budapesten is és Bukarestben is – két teljesen különböző előadást produkált, és mind a kettő látható volt most az Országos Színházi Fesztiválon.

Steve Horvath, a németországi Frankfurt am Main-ból (s még korábban talán Magyarországról) Amerikába elszármazott génbiológus. Már gyerekkorában élénken foglalkoztatta a halál problémája. Barátaival Gilgames-program néven olyan kutatási tervet állítottak össze, úgymond, mely végére jár a halhatatlanság kérdésének. (A mitológiai Gilgames volt ugyanis az, aki halott barátja Enkidu után az alvilágba vándorolt, hogy megszerezze az örök élet füvét. Próbálkozása azonban kudarcba fullad, egy kígyó ugyanis felfalta az épp megszerzett zsákmányt.)