Sajnos, csak naiv emberek képzelhetik azt, hogy létezhetnek tartós előnyök fokozódó hátrányok nélkül. Ezeket Németország sem kerülhette el. Tartós és egyoldalú sikereket a gazdaságban is csak mások kárára érhetünk el. A német exportinvázió a főként mezőgazdaságra és turizmusra berendezkedett déleurópai államok eladósodásához vezetett. Hogy az export dinamikáját fenntarthassa, Németországnak hitelekkel kellett „kisegítenie” azokat az államokat, melyeknek kevésbé tőkeerős iparát tönkretette. Ez a helyzet az úgynevezett euro-válsághoz vezetett, s kétségessé vált, hogy a déliek képesek lesznek-e törleszteni halmozódó adósságaikat. (Az egyre aggasztóbb német-amerikai kereskedelmi háborúról nem is beszélve.)
Angela Merkel szakképzett fizikus, a fizikusok pedig jobbára abban a hitben élnek, hogy a külvilágtól jobbára elszigetelt laboratóriumaikban felismert törvényszerűségek a fizikai-társadalmi valóság beláthatatlanul komplex folyamataiban is maradéktalanul korlátok között tarthatók.
Ennek ellenére hatalomgyakorlásának első éveiben a kancellárasszony meglepően megfontoltan és elővigyázatosan hozta meg döntéseit. Óvakodott az intuitív benyomásokra alapozott véleményalkotástól, implicite a tévedésektől. Az utóbbiak azonban épp a társadalmi valóság (adekvát értelmezési keret híján) mind áttekintettelenebb bonyolultsága miatt elkerülhetetlenek. Márpedig ha egy szigorúan logikai szabályokra alapozó szakember kezd az ösztöneire hallgatni (ha csak nem valóságos zseniről van szó), hatalmas a kockázata annak, hogy tévedhet.
Angela Merkel karrierje során kétszer döntött ösztönösen (a németek ezt Bauchentscheidungnak nevezik, amit „hasból hozott döntésnek” lehetne nevezi, lásd a magyar „hasamra ütök” kifejezést.) És mind a kétszer súlyosan tévedett. (Ámbár a német szakemberek szerint normális emberek esetében – a politikus nem föltétlenül az – jobbára ezek a helyes döntések.) Az elsőről csak jóval később derült ki, hogy mennyire súlyos következményekkel játhat. A másodikról viszonylag hamar.
Az első döntés 2011-re esik, amikor is az atomba árnyékában kialakult atomenergia-ellenes hangulat az antimilitarizmusra szocializált német társadalomban (a feltétel nélküli amerikanizmus ide vagy oda) csúcsára hágott. Korábban ugyanis amerikai és orosz mintára Németország is megépítette a maga atomerőműveit, melyek az ország villanyáram szükségletének jelentős részét fedezték. Aztán megjelentek a zöldek, akik az atomenergiában a környezetszennyezés egyik legveszedelmesebb forrását látták, hiszen az elhasznált nukleáris fűtőanyag továbbra is évmilliókig sugározhat, az esetleges balesetekről (ekkor már régén túl voltunk Csernobilen) nem is beszélve.
Ráadásul épp akkor következett be Fukusima, mely ismételten rávilágított az atomerőművek sebezhetőségére. A jobbára szocialista-zöld befolyás alatt álló sajtó a lakosság amúgy is meglévő félelmeit tovább erősítette. Hiába érveltek a szakemberek, hogy Németország partjai mentén a 9-es erősségű földrengések gyakorlatilag kizárhatók, és a szökőár valószínűsége is jelentéktelen, Angela Merkel, aki ekkor már a liberálisokkal kormányzott együtt, s az erősödő zöldeket is megpróbálta maga mögé állítani, már nem az érvekre, hanem úgymond progresszív érzelmeire (egészen pontosan képzett atomfizikusként az atomenergiával szembeni ellenszenveire) hallgatott és gyakorlatilag egyszemélyes döntéssel bezáratta az atomerőműveket és a széntüzeléses erőművek (implicite a bányaipar felfuttatása) mellett döntött.
Döntésének következményeivel most kénytelen szembesülni. A zöldek, akik bizonyos mértékig belekényszerítették a döntésbe, ma már a szénerőművek ellen tüntetnek. Nem közönséges agresszivitással. (Mint minden hatalomra ácsingózó politikai alakulat, ők is tudatosan feledékenyek.) Minden jel arra utal, hogy az ország kénytelen lesz újabb energetikai fordulatot végrehajtani. A megújuló energiaforrásokba fektetett hatalmas összegek ellenére is. Hiszen az utóbbiak alkalmatlanok az áramellátás folyamatosságának fenntartására.
Arról nem is beszélve, hogy a – ma már Kínában épülő – negyedik generációs atomerőművek szintén science fictionokba illő teljesítményekre képesek. Ugyanabból a nukleáris fűtőanyag-mennyiségből ma már 300-szor annyi energiát képesek termelni. De nem csupán a hatékonyság növekedett meg, az üzembiztonság is növekszik, a vízhűtést kevésbé kockázatos megoldásokkal helyettesítik, s az atomhulladék egy jelentős része is újra felhasználhatóvá tehető. Arról nem is beszélve, hogy az atomerőművek éppen a folyamatos üzemeltetés során nyújtják a legjobb teljesítményt.
Németországot egyébként a G20-ak államai közül mindössze három ország követte: Olaszország, Ausztria és Lengyelország. Még Franciaország sem. A németek mellesleg a szénerőművek mellett is arra kényszerültek, hogy a franciáktól vásároljanak atomerőművekből származó elektromos áramot. („Következetesen”.)
Angela Merkel másik, érzelmi alapon hozott döntése, a határok 2015-ös ellenőrizetlen megnyitása volt. Ebben az esetben is az önmagát „progresszívnek” aposztrofáló sajtó hatása alatt döntött. A menekültek iránt érzett (magától értetődő) együttérzés és szánalom minden bevándorlóra (a gazdaságiakra vagy a puszta kalandvágyból „menekülőkre”) való egyoldalú kiterjesztése nem kisebb kárt okozott, mint az atomenergia hátrányainak az előnyökkel szembeni egyoldalú abszolutizálása.
A következmények csak ezután fognak megmutatkozni.
Angela Merkel újévi üzenetében ragyogó évtizedet ígért a németeknek. (Ebben az aspektusban ő is megzöldült, vibrál a memóriája.) Sugárzott belőle a német alkotószellembe, szorgalomba, intelligenciába vetett hit. A demográfusok közben – sajnos – arra figyelmeztetnek, hogy a német társadalom összetétele lassan, de biztosan átalakul. A születendő gyerekek többsége analfabéta vagy alacsony iskolázottságú anyáktól születik. Márpedig ezek a gyerekek – legalábbis egyelőre – nem alkotószellemükkel, szorgalmukkal, intelligenciájukkal fognak kitűnni.
Előbb-utóbb újabb társadalmi-kulturális fordulatra (egészen pontosan a már bevett receptekhez való – valamiféle – visszatérésre) lesz majd szükség.
S ez sem lesz könnyebb az előbbinél.