Vélemény

Eugen Ionesco írta ezt a végrendeletében. Mert szerinte ahhoz, hogy a jóban higgyünk, hinnünk kell a rosszban is. Hiába, ilyen a világ. Két pólusa van.

Olvasom az országos hírügynökség magyar hírfolyamában, hogy egy medve a múlt hét végén kétszer is meglátogatta Csíkszeredában a Márton Áron Kollégiumot. A napi taposómalomban a hírt fordító kolléga figyelmét elkerülte az az apróság, hogy a kollégium szó elsődleges jelentése a magyar nyelvben ’Diákotthon egyetemi, főiskolai hallgatók vagy középiskolai tanulók számára’, másodlagos jelentése pedig ’Rendszerint alsó-, közép- és felsőfokú tagozatot magában egyesítő és az újabb korban némely helyen tanítóképzővel kiegészített református bentlakásos tanintézet’.

A baloldal soha nem tudott a kisebbségi kérdéssel zöldágra vergődni. A munkásosztálynak a tőkésuralom megdöntéséért folyó harca csak akkor mutatkozott valóban esélyesnek, ha a világ proletárjainak valamely – az Internacionálé szövegében is szereplő az egész világra kiterjedő – összefogása létrejöhet.

Kedves hallgatóim, a múlt héten úgy fejeztem be a szólásszabadság alapelveiről szóló néhány gondolatot, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének a polgári és politikai jogokról szóló, 1966-os egyezménye ilyen tömören fogalmaz: „nézetei miatt senki nem itélhető el.”

Meghalt Florin Mototolea, „művésznevén” Emi Pian. Ha katonai tiszteletadással nem is, de a csendőrség éber közreműködése mellett, helikopteres megfigyeléssel kísérték utolsó útjára.

Ráz a hideg valahányszor a politikusok – az államfő, a miniszterelnök – nagy hangon bölcsködnek az oktatásról, az iskolakezdés gondjairól most, a járvány idején. Nagyon okosok, amikor olyasmiről beszélnek, amihez nem értenek. Ők azok, akik mindenkor és mindenkit tanítanak. Ahelyett, hogy végeznék a dolgukat… És maguk is tanulnának valamit néha.

Sok mindent nem értek, ami napjaink közéletében történik mioritikus hazánkban. Avagy nagyon is értem miről van szó, de nehéz elhinnem, még nehezebb elfogadnom. Minap Zsibón jártam. Azelőtt nem sokkal olvastam a sajtóhírt, hogy többszöri és többrendbeli pereskedés után sem kapta vissza az örökös a kastélyhoz tartozó parkot.

Millay Hyatt független közíró és fordító az Internationale Politik und Gesellschaft hasábjain az amerikai történések kapcsán olyan kérdéseket feszeget, melyek minket is közelebbről érdekelhetnek. Az egyik legfontosabb az autonómia kérdése. A fogalmat a szerző a migránsokkal kapcsolatban használja, egyfajta bevándorlói autonómia gyanánt.

Manapság úgy tűnik, legalábbis mifelénk, hogy különösképpen a világhálós közösségi oldalakon, a macskaneveléstől az államfő és a helyi politikusok gyalázásáig mindenki arról írhat és beszélhet, amiről éppen akar, ezért tökéletes a sajtószabadság.

Hétfőn hetvenkét éves korában elhunyt Bogdán László sepsiszentgyörgyi író, költő, újságíró. Megismerkedésünk első pillanatától – nem csak azért, mert olyan régebbi eszmei és lelki barátok „ajánlólevelét” hozta a Megyei Tükörtől, mint Csiki László és Vári Attila, hanem azért is, mert azonnal feltárultak közös olvasmányélményeink – kiderült egyforma világlátásunk, egyszerűbben: hogy talál a szó.

Ismét felmerült, hogy szép hazánkban kettős mércét alkalmaznak. Ugyanaz a törvény másképpen szól románnak és magyarnak. Például, a 2004-ben elfogadott 500-as Törvény azt írja elő, hogy a nyilvános feliratokon, utcatáblákon stb. „a román és a másnyelvű szöveget ugyanolyan méretű és típusú betűkkel kell írni”. A 2001-ben elfogadott 215-ös Törvény szerint pedig „olyan területeken, ahol a magyarság részaránya meghaladja a 20 százalékot, a közérdekű információkat magyarul is közzé kell tenni”.

Elsőszülött gyermekem, a lányom a művészeti iskolába járt. Az intézmény létezett, volt annak igazgatósága, tanári kara, s természetesen diákjai… csak éppen saját épülete nem volt.