A baloldal soha nem tudott a kisebbségi kérdéssel zöldágra vergődni. A munkásosztálynak a tőkésuralom megdöntéséért folyó harca csak akkor mutatkozott valóban esélyesnek, ha a világ proletárjainak valamely – az Internacionálé szövegében is szereplő az egész világra kiterjedő – összefogása létrejöhet.
Ebben a nemes és önzetlen küzdelemben az önző nyelvi-kulturális érdekek csupán akadályt jelenthettek volna. Igaz, a kommunizmus megvalósításának első kísérletére egy olyan országban kerülhetett sor, melynek népességét több tucatnyi nemzeti közösség és kisebb-nagyobb népcsoport alkotta. Ezért Lenin és utódai arra kényszerültek, hogy a Szovjetuniót formailag egyenként is kisebbség autonómiákra épített szövetségi államokra alapozzák.
De kezdettől nyilvánvaló volt, hogy ez a helyzet csak átmeneti lehet, az uralmat az orosz többségnek, illetve az abba asszimilálódott kisebbségieknek kell gyakorolniuk. A szovjet gazdaság 89-es összeomlásának perspektívájában a szovjet nemzetköziségnek ez a többször is megbicsaklott fikciója végképp összeomlott.
De már a szocialista táboron belül is jól érzékelhetőek voltak az önmagát internacionalistának aposztrofáló többségek erőteljesen nacionalista, azaz a kisebbségek erőszakos beolvasztására irányuló kísérletei. Sztálin ugyan a háború végén még nálunk is kierőszakolta a – természetesen itt is felemás – Székely Autonóm Tartományt, de azt a – rövidesen Ceaușescu rémuralmában tetőző – nacionalista hatalom sietve meg is szüntette.
S nem csak a szintén föderatív alapon létrejött Csehszlovákia esett szét, de páratlan vérengzések sorozatában – az egy ideig irigylésre méltóan többnemzetiségű, s az albánoktól és a magyaroktól eltekintve valóban rokon népeket egyesítő – délszláv állam, Jugoszlávia is.
Így aztán az európai szociáldemokrata ideológiában rögzült a meggyőződés, hogy a nyelvi-kulturális identitásokhoz való ragaszkodás az idővel globalizációvá átkeresztelt nemzetköziség esküdt ellensége. A legelvakultabban szocialista svéd politikai diskurzusban meg is jelent a „Cancel Culture”, azaz mindenféle hagyományos kultúra elutasításának jelszava.
Ami szemükben nem jelentette a kisebbségek elutasítását. Sőt. A nyelvi-kulturális kisebbségek felszámolása éppenséggel a kisebbségek kultuszának (jelentékeny mértékben önigazoló) háttere előtt zajlott. Kisebbségnek (amint az nemrégen egy román ügyész hivatalos nyilatkozatában is világosan megfogalmazódott) pusztán a nemi kisebbségek, s mellettük természetesen a nők, s végül az autisták és egyéb fogyatékosok, esetleg még a gyerekek és az öregek is tekinthetők. Az etnikumoknak bélyegzett nyelvi-kulturális kisebbségek semmiképp sem.
Hogy miért nem? Nos, erre válasz nincs. Merthogy értelmes válasz nem is adható. Csakhogy a kérdést föl sem lehet tenni. Hiszen önmagában is nacionalista provokációnak minősül.
A kérdésfelvetésben a migráció hozott radikális változást. A határok eltörlése ugyanis a marxista utópiának mindig egyik alapvető tétele volt. Egy szocialista tehát kötelező módon rajong a bevándorlókért. Az illegális jelzőnek itt helye sincs, hiszen egy nyílt társadalomban maguk a határok illegálisak, az illegális határátlépés fogalma is értelmetlenség.
A probléma csak az, hogy a migránsok, bármily kínos is, gyakorlatilag nyelvi-kulturális kisebbségek. S ekként: vannak. Sőt, mind többen lesznek. Integrálni kellene őket, de mert vonakodnak megválni nyelvüktől és kultúrájuktól (melynek meghatározó eleme a vallás), a korábban vehemensen támadott, sőt a rasszizmussal párhuzamba állított „identitáspolitikának” legalább átmenetileg jogosultnak kell tekinteni. Ezt a tételt az amerikai zavargások is szentesítik.
Karin Petterson, a legnagyobb svéd politikai napilap, az Aftonbladet korábbi főszerkesztőnője A kultúrharcok dühe című írásában annak a nézetének ad hangot, hogy a migránsok jogaiért folytatott küzdelem nem választható el a társadalmi igazságosság fogalmától. S a mert a nyelvi-kulturális kisebbséget gazdasági és társadalmi hátrányok érik, megérett rá az idő, hogy a szociáldemokraták az identitáspolitika és az osztályharc fogalmait újragondolják. Ezek ugyanis kölcsönösen feltételezik egymást. És ez a szerzőnő szerint akkor is igaz, ha a kisebbségek védelme a többségi társadalom tagjaiból erős ellenérzéseket válthat ki. A fehér többség ugyanis már nem homogén közösség (sőt bizonyos értelemben nem is létezik).
Éppen ezért a „Culture cancel” baloldali tétele veszedelmes tendencia, a bevándorlók integrációját veszélyezteti, s a többségek nacionalista érzelmeit gerjesztheti. Márpedig olyan többségre van szükség, mely a bevándorlókat képes magához édesgetni. Nem elég a többségi kultúrát megtagadni, bizonyos mértékig a bevándorlók kultúrájával is azonosulni kell.
A „faji” vagy a „gender” közösségekkel szembeni igazságtalanságok ugyanis alapvetően különböznek az az identitások keltette konfliktusoktól. Az előbbiek ugyanis csak a társadalmon belül hatalmi pozíciókról szólnak, az utóbbiak viszont egzisztenciális jellegűek. Az állampolgári közösséghez való tartozás alapvető kérdését érintik. A migráns közösségek kulturális másságát tekintetbe véve kell integrálni.
Ez esetben azonban felvetődik a kérdés: ha a migránsoknak joguk van nyelvi-kulturális identitásuk megőrzéséhez, az őshonos kisebbségeknek miért nem lehet? Azt hiszem, erre a kérdésre a mai nyugati baloldal nem adhat értelmes választ. A paradoxon ugyanis – az őshonos identitások védelmének legalizálása nélkül – feloldhatatlan. Ezért kell föltétlenül föltennünk. S ezért tekinthetjük nagyon aktuálisnak az európai őshonos kisebbségek jogainak törvénybeiktatására irányuló polgári kezdeményezést.
Karin Petersson szövege is arra vall, hogy a kérdésfelvetésnek valóban most jött el az ideje.