Vélemény

Vasárnap, ortodox húsvétkor gondoltam először arra, mi lenne, ha többé nem találkozhatnék a családommal, barátaimmal. Remélem, túlélik a történelmi megpróbáltatásokat. Albert Camus Pestis című regénye pontosan leírja a járvány kérlelhetetlenségét, és hogy lelkileg tulajdonképpen lehetetlen felkészülni a fokozatosságra, a remények, tervek lassú szertefoszlására.

Az utóbbi napok eseményeit figyelve merült fel bennem a kérdés: milyen is ez az állapot, amelyikben vagyunk? Hivatalosan: sürgősségi állapot. Más szóval: szükségállapot. Vagyis otthon kell ülnünk, s be kell fognunk a szánkat – különben még anyagiakban is ráfizetünk. Nem csak a közérzetünket viseli meg ez a helyzet – amelyet választottjaink alakítottak ki.

A karantén, a bezártság a szörnyű szóval szociális távolságtartásnak nevezett elkülönülés újból előtérbe hozta az online tér használatának kérdését, rávilágítva arra, hogy a hatóságok ebbe az irányba is tudnak lépni, akár határozottan is, ha némi kényszerítő hatást tapasztalnak.

A felvilágosodás meghatározó jelentőségű filozófusai szinte kivétel nélkül megbélyegezték az úgynevezett előítéleteket. Immanuel Kant „Mi a felvilágosodás?” című tanulmánya ennek az attitűdnek egyik jellegzetes kifejeződése. Kant úgy vélte, hogy az előítéletek másoktól átvett, átgondolatlan vélekedések, melyek a nagykorúság, azaz a józan ész használatára való képesség kialakulatlanságának jele gyanánt értékelhetők.

Nem tudom, a bukaresti magyar adás hallgatói közül hányan ismerik a „paştele cailor” román kifejezést, de akik hosszabb vagy rövidebb ideig román környezetben éltek, minden bizonnyal többször is találkoztak vele.

Az idős kor fájdalmas velejárója, hogy az embernek néha fiatalabbaktól kell végső búcsút vennie – ami engem illet, egyre gyakrabban. A múlt heti után ma is egy ilyen szomorú kötelességnek teszek eleget. Magam szabta kötelességnek, hiszen nagyon kedves régi kollégáról van szó – és igen, a lapról, a megszűnte után is fogyatkozó A Hétről, amíg lassan tanúja sem marad belső életének.

Ferenc pápa vasárnap a húsvéti szentmisén furcsa dologra hívta fel a figyelmet. A világszerte eluralkodott koronavírus járványnak rendeltetése van: száműznie kell a közönyt, az egoizmust, a megosztottságot. Mert különben mindannyian belehalunk – vonnám le magam a következtetést.

Később már mosolyogtam azokon a híreken, amelyek arról számoltak be, hogy a világ egyik vagy másik táján működő lelkész a világháló nyújtotta lehetőségeket kihasználva gyóntat, hihetetlennek tartva, hogy virtuálisan is lehet elintézni olyan dolgokat, amelyek személyes kapcsolat nélkül elképzelhetetlennek, lehetetlennek tűnnek.

Úgy írok egyfajta húsvéti köszöntőt, hogy a szó hagyományos értelmében talán nem is volnék hívő. Ámbár egyetemi tanárként semmi esélyem sem lett volna arra, hogy magyar és világirodalmat adjak elő, ha nem ismerem a Bibliát. Irodalmárként esztétikai vonatkozásban valóban szent szövegnek kellett tekintenem.

A tanács felkért, hogy vegyek részt a zsüriben és elgondoltam, az életem során milyen könyveket olvastam el, amelyek vagy a járványok körül forognak, vagy éppen valamiféle ragályos kór a kiindulópontjuk.

Halála megtudtakor alig volt erőm írni valamit. Előtte, amikor betöltötte – betöltöttük, hiszen alig másfél hónappal volt idősebb nálam – a hetvenet, akkor igen, akkor lelkesen köszöntöttem, hiszen nagyon szerettem és nagyon tiszteltem ezt a szikár, rendkívül művelt és jóérzésű embert, akivel kollégának lenni megtiszteltetés volt,

„Aki tiszta szívvel az igazságot keresi az Krisztust követi.” Márton Áron üzente ezt Illyés Gyulának, aki bevallotta, hogy ő nem hívő. Domokos Pál Péter Rendületlenül című könyvében olvastam ezt.