Az interneten ott cirkulál a japán parlament Trianonnak szentelt üléséről készült videó. Nem világos, hogy kik akik beszélnek. Feltehetően egy erősen jobboldali japán párt képviselői. Trianont mint a Nyugati demokráciák bűntettét értékelik, s bennünket, magyarokat véreiknek minősítenek. Sőt egy olyan mondat is elhangzik, hogy Magyarország nélkül a mai Japán sem lehetne az, ami. A szónok ezt az állítást nem támasztja alá. Bár az is gyanús, hogy mitől lehetnénk mi ennyire fontosok nekik…
Minket, magyarokat mindannyian egyfajta hősöknek tekintenek: egy tokiói nagyságrendű népességnek, melynek van bátorsága szembeszállni a Japánt atombombával büntető és kirabló Nyugattal. (Itt a szónok Orbán Viktor LIBE bizottságban elmondott beszédére és erkölcsi tartására utalhat.) És mindannyian támogatást ígérnek Magyarországnak. Az elveszített területek visszaszerzésére vonatkozó támogatás ígérete nyilván csakis tájékozatlanságból származhat. A videó „Japán Parlement”-je nyilván ugyanúgy nincs – nem lehet tisztában a tényleges – főként a mai jócskán átdizájnolt etnikai viszonyokkal, mint ahogyan a trianoni döntéshozók sem voltak (mert nem akartak) az alig átdizájnoltakkal. (Mert például Rébrán Olivér, alias Liviu Rebreanu első írásai is irigylésre méltó magyarsággal íródtak. Tény, hogy az ő esetében is egy szomorú hajszál akasztotta meg a teljes asszimilációt. Egy katonatiszti kényszersikkasztás – szerencsétlen családi helyzete miatt nem maradt számára más kiút. Ámbár korántsem ő volt a jellemző eset. Sokszor éppen megfordítva, a kompakt román közösségek maguk is masszívan asszimiláltak. A Ion-ban Rebreanu is említést tesz egy feltehetően kalotaszegi magyar faluról, melyben néhány évtizeddel korábban csak a falu végén élő kecskepásztor volt román, de a regény századeleji narratívájának idejében már a falu 90 százaléka az. Ahogyan a székelyek is asszimiláltak még román uralom alatt is, egészen Ceaușescuig. De ezek sem voltak jellemző esetek.)
Időközben kiderült, hogy a videó elejétől végéig hamisítvány. Valakik játszanak velünk. (Sőt, bizonyos jelek szerint egyenesen gúnyt űznek belőlünk. Némi fantáziával még azt is gyaníthatjuk, hogy kik állhatnak a háttérben…)
De hamisítványként sem hiábavaló…
Mert lehetőséget teremt arra, hogy ismételten kimondjuk: Mi, határon túli magyar közösségek nem gondolkodunk határrevízióban. Ennek nem csak a lehetősége nem áll fenn, de apróbb kiigazításoktól eltekintve értelme sem igen lenne. Számunkra egyetlen elfogadható lehetőség maradt: a tisztességes, mindenben egyenlő jogokra alapozott, valóban demokratikus együttélés. Annak – az Orbán Viktor legutóbbi beszédében megfogalmazott – tételnek a legalizálása, hogy az államok határai nem azonosak a nemzetek határaival.
Ez a tétel egy nyugati, s egy – a nyugati logikát szolgaian elsajátító – román számára értelmezhetetlen. Hiszen a nemzet a nyugati beszédmódban állampolgári közösséget jelent. Annak ellenére is, hogy a francia, az angol, a német Nation terminus voltaképpen közös eredetet jelent: születési leszármazást. Valamiféle vérségi kapcsolatot. Mi már itt Kelet-Közép Európában sem föltétlenül azt értünk rajta. Inkább nyelvi-kulturális közösséget, mely vérségileg elképesztően heterogén. A magyar és a román kultúra legjelentősebb „nemzeti” költői: Petőfi Sándor és Mihai Eminescu szláv eredetűek. A tágabb népesség pedig valamiféle Istenéhez megtért Babilon. De az egyik szenvedélyesen magyarnak, a másik szenvedélyesen, sőt néha az idegengyűlöletig elmenően (lásd Doina című költeményét!) románnak tartotta magát.
A fiktív japán szónokok (valójában még csak nem is színészek, hanem a koronavírusról vitázó élő emberek). De még ha értünk szónokolnának is, ezekről a bonyodalmakról nem sok tudomásuk lehetne. A japánokat a sziget-lét megóvta a nagymérvű keveredéstől. Számukra a vereség (nem föltétlenül valamiféle fasiszta elfogultság miatt) mást jelent, mint minálunk, a francia nemzetmodell jegyében ezerféle nációból összefércelt nyelvi-kulturális nemzetek esetében. A groteszk az, hogy a nyugatiak a nyelvi-kulturális nemzet fogalmát valamiféle nacionalista mentalitás megnyilvánulásának tekintik, de az úgynevezett nemzeti (ha rákérdezünk, ők államit mondanak) nyelvet és kultúrát az „idegenekre” tűzzel-vassal ráerőltetendő identitásjegyként veszik bele az alkotmányba.
Ismétlem: a mi „japánjaink” mindezzel nem nagyon lehetnek tisztában. De azzal igenis, s a videó készítői ezzel húztak számtalan embert csőbe, hogy a Trianoni döntéshozók valóban az általuk állítólag emlegetett „vérségi” összetartozás kritériuma alapján – de mindenképpen azok alapján is – hozták meg döntésüket. Mi, ázsiai magyarok (sajnos erre a magyar uralkodó osztály sokszor agresszíven túlhangsúlyozott szittya mitológiája is rájátszott) idegeneknek számítottunk a minket körülvevő indoeurópai környezetben. Persze, a felvilágosodás észközpontú ideológiáján nevelkedett döntéshozók nem akadtak fenn azon, hogy eredendően ők maguk is Ázsiából vándoroltak be Európába. (Ebből a tényből majd Hitler barkácsolja össze – zum Strutz – a németség Übermensch-árja elméletét.)
Hogy Trianon óta sajnos nem sok minden változott, azt a LIBE bizottsági meghallgatás is jelzi, melyben Magyarországot, implicite bennünket, romániai magyarokat is egyfajta tyúkudvarba tévedt sántult madárként kezeltek. Senki nem mulasztotta el, hogy ne csípjen egyet rajtunk.
A „japán videó” szórakoztató, és kieszelőinek akár hálásak is lehetünk a leckéért.
A trianoni döntéshozók nem akartak tárgyilagosak lenni, de nekünk tárgyilagosnak, azaz önérzeteseknek kell (hangsúlyosan is) maradnunk.
Mert bármi is történjen (ha történhet egyáltalán) nekünk román testvéreinkkel, akikkel – akár a több százezernyi asszimilált magyar okán is, lásd az ország Orbán nevű miniszterelnökét – még a szó japán értelmében véve is vértestvérek vagyunk, továbbra is együtt kell élnünk. Még ha Trianon óta folyton és főként „vértelen” testvérekről álmodozunk is.
Egyelőre sajnos szinte-szinte hiába.