Millay Hyatt független közíró és fordító az Internationale Politik und Gesellschaft hasábjain az amerikai történések kapcsán olyan kérdéseket feszeget, melyek minket is közelebbről érdekelhetnek. Az egyik legfontosabb az autonómia kérdése. A fogalmat a szerző a migránsokkal kapcsolatban használja, egyfajta bevándorlói autonómia gyanánt.

Fejtegetéseiből kiderül, hogy a nyugati baloldal nézőpontjából az autonómia és az úgynevezetta multikulturalizmus ma már nem hozatók egy kalap alá. Ezt a fogalmat a németországi török bevándorlók pejoratív gyanánt bélyegzik meg, s a Kanak Attak nevű 1998-ban Manuela Bojadziev által alapított politikai mozgalom, melynek nevét egyfajta népi ellenállásként fordíthatjuk magyarra, nyíltan is szembefordul a multikulturalizmussal. A kanak a hawaii – „ember” jelentésű – kanaka szóból származik, mely a német nyelvben olyasfajta pejartív zöngére tett szert, mint az európai nyelvek többségében a  cigány. A mozgalom alapítói, zömükben törökök és más bevándorlók a német xenofóbok orra alá akartak borsot törni, amikor – ironikus értelemben – mozgalmuk nevébe átemelték.

A mazgalom képviselői nagyon is jól érzékelték, hogy a Nyugat-Európában egy ideig divatos multikulturalizmus tulajdonképpen az asszimiláció előszobája. A többnyelvűség és a többkultúrájúság hivatalos igénye ugyanis mindig csak a kisebbségekre vonatkozik, a többségre soha. A szóbanforgó mozgalmak élesen szembehelyezkednek a nacionalista és rasszista társadalmak azon törekvéseivel, hogy a különböző etnikai csoportok politikai részvételét és párbeszédképességének feltételeit a hatalom szűk korlátok közé szorítsa. Amikor a többségi (főként fehér) társadalmak azzal az igénnyel lépek fel, hogy önmagukat, önnön értékrendjüket és törvényeiket egyetemes társadalmi norma gyanánt tüntethessék fel – vélik a Kanak Attak aktivistái is – nincsenek tudatában annak, hogy e a törekvésnek semmi köze az általuk hangoztatott egyetemességhez. A nacionalista nemzeti államok sajátos értékrendeket próbálnak egyetemesekként feltüntetni.

A mai amerikai konfliktusokat is az váltja ki, hogy az amerikai állam saját feldolgozatlan vagy csak részlegesen feldolgozott gyarmatosítás-történetét és az erre is alapozott demokráciáját – rasszista felhangoktól átitatott tankönyvek és széleskörű nemzetközi propaganda révén – az egyedül helyesként reklámozhatja.

Az érdemtelenül élvezett előjogokkal szemben a szóban forgó politikai csoportok az etnikai sokszínűséget, az hangok és színek polifóniáját szeretnék megvalósítani és normává emelni. Ez ugyanis már valóban közelíthetne valamiféle egyetemességhez. Ehhez azonban a történelemmel való szembenézésre és egy olyan vitakultúrára lenne szükség, mely a mai kívánalmakkal összeegyeztethető.

A Kanak Attak és a hozzá hasonló csoportosulások tagjai az amerikai történéseket is kritikus szemmel nézik. Rávilágítanak, hogy ott gyakorta olyan atrocitásokra kerül sor, melyeknek csakis a hatékony társadalomkritika és a tényleges politikai küzdelmek zátonyra futtatása a lehet a végeredménye. Az efféle „forradalmi törekvések” a megváltoztatásra váró társadalmi struktúrákat ugyanis természetszerűen érintetlenül hagyják.

Az amerikai szélsőségesek szeretik akcióikat vér nélküli forradalomnak feltüntetni, de ilyesmi – vélik európai partnereik – sajnos nem lehetséges. És a történések őket igazolják. A „forradalmi zavargások” amerikai áldozatainak száma már ma is rémisztő. Az igazi kérdés persze az, mennyi vérontást bír el egy forradalom anélkül, hogy eredendően nemes céljai a mészárlások során veszendőbe ne mennének.

Hogy a társadalmi tudat módosulásai és főként a helyzet által megkövetelt társadalmi változások létrejöhessenek, egy olyan atmoszférára lenne szükség, melyben az eltérő vélemények – bizonytalankodások, gátlások és megfélemlítés nélkül – nyilvánosságra juthatnának, és az együttélés új lehetőségeinek felderítését szolgálhatnák. Ezeknek azonban olyan fogalmi keretekben kellene a legszélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhetővé válniuk, melyek elérhetővé teszik az új eszmék kiérlelt formában való elsajátítását.

A fentiek alapján az autonómia fogalma is valóban értelmezhetővé válhat, méghozzá egy szép magyar szó: az öntörvényűség értelmében. A jövő társadalmának olyannak kell lennie, melyben minden ember önnön, a másokéival összeegyeztethető törvényei szerint élhet és alkothat. És ezt csak csoportosan teheti meg és csak akkor, ha maguk a kisebb nyelvi-kulturális közösségek is a nagyobb – többségi vagy államok fölötti – közösségekbe integrálódnak. Miközben a nacionalista és rasszista társadalmak bezárkózó identitáskultuszával szemben a méltányosságra, társadalmi és nyelvi-kulturális kiegyensúlyozottságra, azaz a valóságos egyenlőségre alapozott nyitottság, a másik kultúrájának, és nyelvének kölcsönös ismerete válhat uralkodóvá.

Ez azonban egy olyan nacionalistára hangolt társadalomban, mint a mienk is, melyben egy ügyész valamely „etnikainak” bélyegzett nyelvi-kulturális csoportot (jelesül a magyart) nyilvánosan szembeállíthatja a homoszexuálisokkal vagy az autistákkal, s – az utóbbiaktól eltérően – nem tekinti őket valóságos, azaz védendő emberi közösségeknek, egyelőre csak távoli álom.

De megnyugtató, hogy a világ Amerikában és Nyugat-Európában ennek a nacionalista-rasszista gondolkodásmódnak az eltökélt elutasítása felé halad. Sajnos korántsem jószántából. De ezeknek a társadalmaknak talán lesz még annyi lelkierejük, hogy a kisebbségi törekvéseket a nyelvi-kulturális közösségekre (implicite majdani önmagukra) vonatkoztatva is legalizálják.

Az öntörvényű emberi személyiség fogalma után ekként tán megszülethet az öntörvényű kisebbségi közösségnek az a fogalma, mely – a kölcsönösségre alapozva – a mai bújtatva vagy nyíltan nacionalista és rasszista többségeket is szobatisztává nemesítheti.