Manapság úgy tűnik, legalábbis mifelénk, hogy különösképpen a világhálós közösségi oldalakon, a macskaneveléstől az államfő és a helyi politikusok gyalázásáig mindenki arról írhat és beszélhet, amiről éppen akar, ezért tökéletes a sajtószabadság. Az erdélyi napilapokhoz beküldött olvasói levelek is különösebb korlátozások és főként a felsorolt állítások bizonyítása nélkül tobzódhatnak a legkülönbözőbb témákban, ráadásul léteznek olyan, mifelénk főleg román revolverlapok és internetes portálok, amelyek szépen kiszínezett, fordulatos történeteket írnak meg, szenzációhajhász címekkel, majd a végén, a lehető legkisebb betűkkel és egy zárójelben odabiggyesztik, hogy glossza, azaz esetleg a tényleges valóság egyetlen apró részletéből keletkezett, szatírikus újságírói átköltés.
Sokan úgy gondolják, a Facebook gyűlöletszűró algoritmusai fölé is el kellenne helyezni egy korántsem globalista, hanem nemzeti bíróságot, mert ott a balliberális oldal átvette az irányítást és kisöpri a konzervatív-nemzeti tartalmakat, mások pedig úgy vélik, főként Magyarországon, hogy a kormány nyúl bele különböző háttér eszközökkel a médiapiac működésébe, nem is túl tekervényes utakon mindig azt a médiumot számolva fel, amely rövidebb-hosszabb távon vagy sérti vagy nem szolgálja az érdekeit.
Egyszóval a szólás-, a vélemény- és a sajtószabadság tekintetében tökéletes a káosz, szép számmal akadnak, akik nem ismerik a fogalmak jelentéseit és olyan magabiztosan nyilatkoznak hasonló kérdésekben, mintha évtizedes kutatásaikat díjazta volna valamiféle kommunikációs Nobel-díj. Ezért mai jegyzetemben, dióhéjban, felidézek kezdetben a szólásszabadságról néhány alapgondolatot.
A szólásszabadság alapvető emberi jog, megfogalmazása történelmileg a polgárosodáshoz, az 1789-es francia forradalomhoz kapcsolódik. Rá két esztendőre Amerikában így pontosítanak : „A kongresszus nem alkothat törvényt egy vallás alapításának vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbíthatja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbíthatja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.” Ez az Egyesült Államok alkotmányának – az 1791-es Bill of Rights részét képező – első kiegészítése. Általános esetben tehát bármely, a „speech” szó alá vonható megnyilvánulás, amely a szóbeli közlésen túl lehet bármely, kommunikatív tartalmú cselekedet, ábrázolás, „szimbolikus beszéd” is, alkotmányos védelemben részesül. Ez különösen fontos a televízózás és az internet, a félperces videók és a barlangrajzokhoz visszavezető, tömör közlési jelek, az emotikonok világában.
Mintegy másfél évszázaddal később az Egyesült Nemzetek Szervezete 1948-ban így fogalmazta meg a szólásszabadságot : „ Minden embernek joga van a szólásszabadsághoz. Ez annyit jelent, hogy szabadon, bármilyen külső korlátozás vagy beavatkozás nélkül kifejtheti nézeteit, szabadon kaphat és terjeszthet információkat bármilyen eszközzel és országhatároktól függetlenül. „
A Polgári és Politikai Jogok nemzetközi egyezményét ugyancsak az ENSZ dolgozta ki 1966-ban és a fentiekhez még hozzátette : „ Nézetei miatt senki nem itélhető el. „
Eddig tehát minden szép és minden jó, sőt, úgy tűnik, hogy egyértelmű. A bajok azonban ezután kezdődnek. Hogyha egy demokratikus országban szabadon szól a szám, akkor mégis miért fájhat a fejem? De minderről majd jövő héten.