Vélemény

„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Ez az a mondat, amelyet politikusaink előszeretettel idéznek, amikor Bethlen Gábor fejedelem szellemiségéről, vezetői elveiről beszélnek, illetve amikor mai politikai helyzeteket magyaráznak-támogatnak-cáfolnak vele.

A világjárvány megjelenése óriási lendületet adott a világhálón már korábban is terjedő összeesküvés-elméleteknek. Ezzel kapcsolatban érdekes elemzést közölt a napokban a német Frankfurter Allgemeine Zeitung nevű újság internetes oldala. Az alábbiakban ennek a cikknek a legfontosabb megállapításait idézem. Ki ne hallott volna arról, hogy Bill Gates az oltások révén akar mikrochipeket ültetni a testünkbe, amelyek segítségével aztán uralni tudja a világot?

Ezt az elnevezést nem én találtam ki, hanem a Capital nevű lap online-kiadásában olvastam egy cikkben, amely többek között arról szól, hogy Klaus Iohannis államfő kibocsátotta a szagvédelmi törvényt. Igen. Jól hallották. Az államfő kibocsátotta azt a jogszabályt, amelyik bűnnek minősíti a szagártalmat. Vagyis bűn az, ha valaki állandóan hagymát süt és zavarja vele a szomszédokat.

Szeretünk mindent számszerűsíteni. Szeretünk mindent mérni, összehasonlítani. Mostanában, tanévzárás után, záróvizsgák teltén, érettségi és középiskolai felvételi múltán az iskolákat hasonlítgatjuk össze. S máris megszületnek a különböző szempontok szerint összeállított rangsorok, megbélyegző megfogalmazású anyagok.

A filozófia és a természettudományok egyik legnagyobb rejtélye az idő irányultsága. A tér minden irányban nyitott. Nincsenek kitűntetett térirányok, bármerre indulok el, bármikor visszatérhetek a kiinduló pontba. Csakhogy ott már soha nem pontosan azt találom, amit elindulásomkor magam mögött hagytam. Időközben kisebb nagyobb változások következtek be, s ezek visszafordíthatatlanok.

„ A közönség éppenúgy része a fesztiválnak, mint a muzsikusok”. Ezt a mondatot szó szerint legjegyeztem azon a nem online, hanem valós térben megtartott sajtótájékoztatón, amelyet néhány nappal ezelőtt a Hargita Megyei Kulturális Központ szervezett Csíkszeredában, a Mikó-vár udvarán, pontosabban annak szabadtéri színpadán, az újságírók számára egymástól két méter távolságra állítva fel az összecsukható székeket.

Első megközelítés. Ha a kétségbeejtő, a világot kétségekbe ejtő vírus (remélem, figyelik a finom distinkciót a vigasztalanság és a kétely között!) szertelenül – szeszélyesen, kiszámíthatatlanul, féktelenül, szélsőségesen – viselkedik, a tollforgatónak sem marad más, mint a maga módján szertelenül – csapongva, fegyelmezetlenül – írni róla, hatásairól.

Cseke Gábor mondja ezt Zsigmond Mártonról a már említett munkájában, a Sorsok könyvében. A híres csíkszeredai óriásmozaik szerzőjéről pontosan ezt állítja: „a művész kőfaragó, türelemjátékos, építőmunkás és látnok is egy személyben; szabadidejében pedig természetjáró, aki, valahány érdekes kőzetet hajít feléje a véletlen, alázatosan és kíváncsian lehajol érte; színezetét, erezetét, anyagszerűségét veszi szemügyre, s azt latolgatja, mennyire illik majd a mindent elnyelő, készülő mozaik-mezőbe.”

Évekkel ezelőtt több alkalommal is megfogalmaztam jegyzeteimben, hogy nem tartom helyénvalónak a parádés ballagási ünnepségek és lakodalomnak is beillő, olykor anyagi lehetőségeinket meghaladó ajándékozással egybekötött ballagási ebédek megszervezését – ahhoz, hogy pár hét múlva az ünnepelt, a búcsúztatott, a megajándékozott, a „Nagybetűs Élet…” tartalmú példabeszédekkel traktált fiatal elbukjon az érettségi vizsgán. Vagy stílusosabban szólva: elhasaljon annak a bizonyos Nagybetűs Életnek az első nagyobb megmérettetésén, próbatételén.

25 éve, 1995. július 11-én történt meg az, ami (legalábbis minálunk, Európában) elképzelhetetlennek tűnt. Az éppen széthullóban lévő Jugoszlávia tagállamának, Bosznia-Hercegovinának – többségében muzulmánok lakta – városában, Srebrenicában a Ratko Mladić vezette szerb szabadcsapatok Radovan Karadžić szellemi irányítása alatt több ezer fegyvertelen fiatalembert és férfit mészároltak le.

Június végén két nagy D betűt írtam a jegyzetfüzetembe, azzal a megjegyzéssel, hogy – téma. A neveket nem kellett kiírnom, hiszen tudtam, hogy amúgy sem feledem. A betűk ugyanis az erdélyi magyarság két jelentős személyiségére utaltak, akik között csupán felületes összekötő kapocs a június.