Székedi Ferenc

Még alig valamivel több mint hét hónap telt el, amikor április 12-én este Darvas Enikő, a Bukaresti Rádió magyar adásának a főszerkesztője felhívott és közölte a lesújtó hírt: elhuny Zseka, azaz Zsehránszky István. Jó ismerősöm, újságíró kollégám, publicista társam itt a rádióban, akivel hosszú évek óta, heti rendszerességgel gyártjuk a napi jegyzeteket az ország és világ, kisebb és nagyobb közösségeink időszerű eseményeire, rezzenéseire figyelve.

Hogyha nagyon röviden szeretnék fogalmazni, akkor a cenzúra a nyilvánosságnak szánt szövegek, hangok, képek előzetes, ritkábban pedig utólagos ellenőrzését jelenti.

Sajnos, a romák helyzete, vagy ahogyan jobban értjük, a cigánykérdés, mifelénk mindig akkor kerül leginkább előtérbe, amikor valami történik. Nincsen ez másképpen a csíksomlyói tűzvésszel sem.

Románia 2004-ben lépett be az Észak-Atlanti Szövetségbe és néhány esztendőre rá a tagállamok hadseregeinek adott csapatrészei nagyarányú és többnapos hadgyakorlatot tartottak a Hargita környékén.

Boldog Új Évet, kedves hallgatóim! Hogy ne tévedjek, visszahallgattam, mit mondtam itt, a bukaresti rádió hullámhosszán, közvetlenül a tavalyi helyhatósági választások után.

Ezekben a napokban, amikor egyre több szó esik arról, hogy a Várad elnevezésű kulturális havilap jogi önállóságát megszüntetik és szerkesztőinek egy részét elbocsátják, felidéztem magamban, hogy az elmúlt évtizedekben a nagyváradi magyar értelmiség milyen kínkeserves harcot folytatott azért, hogy a város a romániai magyar kultúra egyik önálló központja maradjon.

Akik az utóbbi években az ország nyugati részében autóztak, vonatoztak, láthatták, hogy a nagyvárosok, Temesvár, Nagyvárad, sőt Szatmár is mennyire meglódultak.

Az 1956-ban született Alexandru Lucici festőművész országos és nemzetközi kiállításokon vett részt, nagyméretű monumentális munkákat készített, tanulmányi ösztöndíjak nyomán jutott el több európai nagyvárosba, többek között Rómába és Velencébe.

Az egyik este maszkosan, fázósan, ködben, zúzmarában összefutottam – habár ez túlzás, inkább az lenne a megfelelő szó, hogy összesétáltam – az egyik ismerősösömmel és amint szó-szót követett, persze egy kissé hangosabban és a megfelelő egészségügyi távolság betartásával, megkért, hogy mondjam el neki, mi az ami a legjobban hiányzott nekem ebben az ilyen meg amolyan tilalmakkal sújtott hónapban, novemberben.