Az utóbbi években országunkban a papíralapú román hetilapok, folyóiratok száma is
alaposan megcsappant, de az egyik legpatinásabb, a Dilema veche, amely mindenekelőtt
a hazai román csúcsértelmiség gondolkodásába nyújt betekintést, kisebb-nagyobb
megjelenési megszakításokkal kitartott és kitartottam én is mellette.
Amikor a múlt héten az egyik üzletközpontban megvásároltam, feltűnt nekem, hogy
átlátszó csomagolóanyagot húztak rá és meg is kérdeztem, hogy minek köszönhető, csak
nem a vírus? Nem – válaszolta az eladó, van benne valami és nem kellenne kiessen.
Mi lehet benne?- hümmögtem magamban a bulvárlapok hasonló tapasztalatára gondolva,
amikor a mosószermintáktól a lehúzós képekig és ilyen-olyan reklámokig mindent
összecsomagolnak, hogy fogják a tekintetet és növeljék a bevásárló kedvet.
Azután otthon kiderült, hogy valami egészen más: a Cultura acum, a Kultúra most
elnevezésű tizenhat oldalas mellékletről van szó, amely még a 22-ben és néhány más
rangos hetilapban is megjelent, tízezer példányban, és azt tűzte ki célul, hogy neves
közreműködők részvételével próbálja legalább felvázolni a romániai kultúra jelenlegi
állapotát.
Egy teljes oldal szól a filmről. Arról, hogyan próbált a romániai újhullámos rendezői
nemzedék szakítani a Sergiu Nicolaescu féle hamis történelem- és mítoszteremtéssel és
az utóbbi években miért kellett megtorpannia.
Arról, hogy három évtized alatt miért nem lehetett zöldágra vergődni a mozihálózattal és
miért lesz mindez még ennél is nehezebb az otthon, előfizetésre nézhető filmes csatornák
társaságában.
A film után a színházak, és elsősorban a nemzeti színházak sorsával is kemény a
szembenézés. A cikkíró a legújabb nemzeti színházat, a tavaly megalakult skót nemzeti
szinházat is felhozza példának, amely immár nem adott helyen működő kőszinház,
hanem bárhol, bármilyen körülmények között előadásra képes társulat.
Egy statisztikákban gazdag írás leszámol azzal az illuzióval is, hogy mifelénk a civil
társadalom milyen gazdag kulturális jellegű egyesületekben, alapítványokban. Amikor
ugyanis bekérték mindezeknek az adatait, hogy a járvány miatt támogatni tudják, akkor
kiderült, hogy javarészük csak névleg létezik, nincs egyetlen alkalmazott munkatársuk
sem, és alig néhány programot valósítottak meg.
A kiadványban természetesen szó esik képzőművészetről, zenéről, de ami a saját
szempontunkból roppant érdekes, az a négy oldalnyi összeállítás, amely Románia
multikulturalitásáról szól, méghozzá három kérdésre beküldött válaszok alapján. Demény
Péter, Márton Evelin, Mihók Tamás, Lakatos Róbert, Onucsán Miklós, Elekes Róbert –
ime néhány név az erdélyi vagy a Kárpátokon túli közegben tevékenykedő magyar
alkotók közük, akik kifejtették nézeteiket, de találni itt a bukaresti Zsidó Színházat
igazgató Maia Morgenstern-től kezdve örmény, szász, török-tatár vagy éppen lipován
színészekig, képzőművészekig, írókig, akik bármiféle fenntartás nélkül részletezik a
meglátásaikat és nem is akárhogyan, nem is valamiféle nemzetiségi buborékból, hanem
annak a jelenlegi, globális világnak a talaján állva, amely túllépte a klasszikus
gondolkodásmódokat és arra is számos példát mutat, hogyan kellenne a kultúrának
alkalmazkodnia, ha nem szeretne csupán a nosztalgia és a jajveszékelés talaján maradnia.
Izgalmas olvasmány a Kultúra most melléklet. Legalább olyan izgalmas, mint az önmaga
megújításának útját-módját kereső kultúra maga, amelyben azért sziklaszilárd pontként
mindig ott marad az alkotás bizonyossága.