Hogyha nagyon röviden szeretnék fogalmazni, akkor a cenzúra a nyilvánosságnak szánt szövegek, hangok, képek előzetes, ritkábban pedig utólagos ellenőrzését jelenti. A történelem folyamán a cenzúra kapcsolódott különböző intézményekhez, legfőképpen az egyházhoz, háborúk idején a hadsereghez, máskor meg a biróságokhoz, de igazán akkor nőtte ki teljessé magát, amikor maga a központosított állam állított fel külön intézményrendszert arra, hogy meggátolja bizonyos nézetek, vélemények, álláspontok terjedését.

Úgy tűnt, hogy a múlt századvégi rendszerváltozások nyomán a volt szocialista országokban a cenzúra megszűnt. Alig telt el azonban néhány esztendő és kiderült: hogyha az irodalomban, a művészetek sok más ágában ez a kijelentés jórészt meg is állja a helyét, a médiában annál kevésbé, hiszen az állam vagy a hatalomba került új pártok új utakat találtak ahhoz, hogy befolyásukat nem csupán megőrizzék, hanem kizárólagossá, vagy legalább hangsúlyossá tegyék.

Az állam az általa létrehozott, vagy megbízott intézményeken keresztül, a piacgazdaság körülményei között, képes a különböző médiatermékeket felvásárolni, központosítani, olyan hírgyártó üzemeket létrehozni, amelyek ugyanazokat az üzeneteket közvetítik bármiféle csatornán. Egy másik, ugyancsak hatékony eszközként képes adókedvezményekkel akár nagy, globális cégeket is befolyásolni, hogy azok  hirdetéseiket csak az általa megjelölt felületeken terjesszék, így nyilvánvalóan beleszól a reklámpiacok önálló működésébe.

Arra lehetett számítani, hogy a világháló majd a közösségi oldalak megjelenése alapvetően módosít ezen a helyzeten, hiszen a tartalomgyártásba közvetlenül többé már nem lehet beavatkozni, mindenki azt mond, ír és mutat, amit éppen akar. Csakhogy már rövid távon az is kiderült, hogy ennek a szabadságnak nagy ára van. Bármiféle korlátozás nélkül kezdett terjedni a gyűlöletbeszéd, az álhirek és az összeesküvés elméletek egész más valóságot kezdtek felépíteni, mint amelyben élünk, és a politikusok sem voltak restek: csakhamar rájöttek arra, hogy az ezrekhez és milliókhoz való közvetlen szólás lehetősége elősegíti, akár demokratikus választások nyomán is, a hatalomban maradást vagy a hatalomba jutást.

Mindennek megakadályozására a nagy közösségi platformok olyan algoritmus alapú szabályozásokat vezettek be, amelyek kulcsszavak nyomán kiszűrnek bizonyos tartalmakat, de csakhamar rájöttek arra is, hogy ez nem elég. Következésképpen egész egyszerűen kikapcsoltak-lekapcsoltak olyan hatalmas követői táborral rendelkező személyeket-személyiségeket, akiknek a szövegeit a társadalomra vagy adott helyzetekre nézve károsnak itélték meg. Voltaképpen tehát nem tettek mást mint cenzúráztak. Ezúttal nem az állam, hanem digitális mammutintézmények nevében. Ők mondják meg, hogy mi a jó és  mi a rossz, ki a jó és ki a rossz, már pedig ez igen nagy mértékben korlátozza nem csupán azokat az általános emberi szabadságjogokat, amelyekre olyan büszkék vagyunk, hanem a demokratikus alapon megválasztott testületek működését is.

A helyzet roppant bonyolult és ennek a jegyzetnek a keretében csupán az általános körvonalakat vázoltam ahhoz, hogy követni lehessen: az elkövetkező hónapokban és években miért kezdődnek viták, veszekedések, perlekedések, tárgyalások, egyeztetések országok és nemzetközi szervezetek szintjén ahhoz, hogy valamiféle olyan jogi szabályozásokat lehessen megalkotni, amelyek tulajdonképpen az általunk jól ismert népi bölcsességhez térnek vissza: a digitális kecske is jól lakjon és a közösségi káposzta is megmaradjon.